A lány a szobájában ült az ágyán, összezuhanva, szeméből megállás nélkül folyt a könny. Barátja munka miatt e szomorkás április végi pénteki délután elutazott a hétvégére. Az autópályán közel két órás útra volt az a város, ahol a hétvégéjét tölteni fogja nélküle. Ilyenkor a lány fejében, minden rossz megfordul, hiába mondták a barátai, hogy a párja nem olyan. Hinnie kell benne. Barátja, azt is megígérte, hogy szombat este keresni fogja. Bízzon benne. A lány ezt sem akarta elhinni.
Átült a számítógéphez, ami szemben volt az ablakkal. Próbálta a gondolatait elterelni, de nem igazán sikerült neki, mint inkább a fiúra gondolt, és arra, vajon írni fog e számára, hogy odaért. Ebben sem hitt igazán. Félhat magasságában valami történt. Az ágy közepére helyezett telefon leesett a szőnyegre. A lány odanézett, felvette. Nem értette a dolgot, hisz a telefon olyan helyen volt, ahonnan semmiképp nem eshetett le. Pontosan oda is helyezte vissza. Ám a telefon úgy gondolta, nem érzi ott jól magát, mert e művelet tizennyolc óráig, míg kétszer megismétlődött. A lány továbbra sem értette a dolgot, így maga mellé tette a telefont és tovább olvasta az-e- könyvet. De csak az járt a fejében hogy: „Kérlek! Írj”
Az újabb furcsa jelenség tizennyolc óra körül következett be. Az ablaknál történt a dolog. Jobb szeme sarkából azt érzékelte, hogy a függöny meglebben. De amikor odanézett, a függöny nem mozdult. Érzett egy hűs fuvallatot, és olyan érzés kerítette hatalmába, hogy nincs egyedül a szobában. Pedig, rajta kívül, senki más nem tartózkodott a szobában. E jelenség negyedórával később újra bekövetkezett. Nem tudja miért, de úgy érezte, hogy párja évekkel ezelőtt meghalt apukája van vele a szobájában. Visszafordult a gép felé, de már sírni sem tudott. Félhétkor ismételten bekövetkezett, és amint hűs fuvallat végigfutott a lábán, abban a pillanatban megérkezett a várva várt üzenet. A lány megkönnyebbült. De csak egy pillanatra, mert a gyomra egyberándul, miután arra gondolt, hogy abban a társaságban van egy nő, aki már az első pillanatban sem volt számára szimpatikus, rögtön ellenszenvet érzett, a náluk majd tizenkét évvel fiatalabb lány iránt. Visszaírt. De Húsz óra utánig, nem kapott rá választ. Hajnalban miután felébredt, ott várta az üzenet. Valamikor éjjel félkettő magasságában válaszolt a fiú. „ Nem rég fejeztük be a megbeszélést” Persze. Gondolta magában a lány. „Még el is hiszem.” Nem tudott meglenni egész szombaton. Folyt a könnye és csak az járt az eszében, hogy azok ketten együtt vannak. Megtalálta a neten azt a gyerekkori kazettát, amelyiken gyerekversek lettek megzenésítve, és amelyiken felnőtt. Egy számot hallgatott rajta oda-vissza sírva. Pont a hangulatának megfelelő volt. Nem hitt abban, hogy este hívni fogja. Félnyolc magasságában írt a fiú újra. „ Most fejeztük be a forgatást. Hamarosan csörgök” „Persze” Futott át ismételten e gondolat a fején. „ Hiszi a piszi, aki elhiszi” Már az ágyban feküdt olvasott, amikor a nagyon várt hívás befutott. Majdnem sírt, mikor meglátta a barátját. Barátja elmosolyodott, elpirult. Kb 10 percet tudtak csak beszélni. Barátja megígérte, hogy amint hazaér, jelezni fog neki. De ami a legjobban boldoggá tette a lányt, az az volt , amit a barátja búcsúzóul mondott neki.
„ Legalább láttuk egymást”
