A macska. Nem volt egy gyönyörű fajta. Fekete, vékony, göthös volt. De a szeme. Szeme valahogy más volt. Legalábbis akik látták őt, ezt mondták. Mert akik belenéztek, úgy érezték, hogy a pokol tüzét látták volna benne. Hogy került a macska a községbe, azt senki sem tudta volna megmondani. Egyik napról a másikra ott termett. Ben Adams házát spécizte ki magának. Nemcsak Ben házának udvarán ült. Ült az árok szélén, az út közepén, szomszédházak előtt, és a házak tetején, az udvarokban a fák alatt. Ben házához ragaszkodott a legjobban. Senki sem értette. Még Ben sem. Őt a legkevésbé sem érdekelte a macska. Nem foglalkozott vele, nem is etette. A dög, ahogy magában hívta, még is élt, létezett. Gondolta, biztosan a szomszédok etetik. Valóban nem foglalkozott vele. Egészen addig a fullasztó vasárnap délutánig, míg az első rémisztő jel be nem következett. És a falu megindult a végzet útján. Kivételesen e hétvégén csend volt a faluban. Nem üvöltött a zene, nem volt fúrás -kalapálás, még a fűnyíró sem szólt. Szokatlan volt mindenki számára, még Bennek is. Hisz ő volt a faluba az első, aki már hajnalok hajnalán a zenét üvöltötte, fúrt- faragot és berregtette a fűkaszát. Felhő sem volt az égen, mégis hűs szellő borzolta az ott élők egész testét.
Ben kint ült az udvaron a kedvenc székében és újságot olvasott. A hideg fuvallat többször a lábába kapott. Ezt gondolta magában. Abban a pillanatban mások is a faluban. „ A halál szele lengi körbe őket”. A macska a semmiből került elő. Ott ült előtte, mint az egyiptomi piramisok rajzain. Ránézett. Valamiféle viszolygás és undor fogta el a macska láttán. Lábát lendítette a macska felé. De az nem mozdult. Ült mereven és előre bámult.
-Sicc már innen , te dög.
Ben újra belemerült az újságba. A macska nem tágított. Ült előtte, mereven. Egyetlen irányba nézett, amit a férfi nem vett észre, néha –néha felnevetett, mert valami vicceset olvasott az újságban. A dög, az eget bámulta. A férfi az újságba lapozott egyet, amikor valami megmordult. Úgy hitte, a macska az. Nem nézett fel az újságból, pont egy kedvenc témájáról írtak benne. Az ufókról, és az emberrablásokról. A lapba merülve szólt rá ismételten a macskára.
-Még mindig itt vagy? Ha éhes vagy, így jártál. Biztos lehetsz abban, hogy én nem fogok adni neked semmit. Menj valamelyik szomszédhoz, és kunyerálj kaját ott.
A macska továbbra sem mozdult meg, de a furcsa moraj, újrahallatszott. Ben kitekintett az újságból és az eget kémlelte. De az ég tiszta volt, egy felhő sem volt rajta. „ Érdekes”. Gondolta magában Ben. Megvonta a vállát és tovább olvasott. Estig kint ücsörgött, két újságot is kiolvasott. A macska nem tágított, az ég továbbra is folyamatosan, halkan morajlott. Ben felállt a székből, összefogta az újságjait, de közben az eget bámulta. Elindult az ajtó felé, a macskáról el is feledkezett, s rálépett. Megrezzent, és ijedten hátralépett, felborítva ezzel a széket. Szitkozódások közepette belerúgott a macskába. Ám az, meg sem moccant. Az ég tovább morajlott. A konyhába lépés előtt, még egyszer felnézett az égre, majd a macskára. Ugyanúgy ült a szék előtt, mint órákkal ezelőtt.
Az éjszaka igen hamar ráköszöntött a településre. Az ég egyre jobban morajlott. Mindig nem volt felhő rajta. Ben nem, de az ablakból látta, hogy jó pár szomszédja kint áll az utcán, és az eget bámulja. Ő nem foglakozott vele. Bánta is ő. Lehet, hogy valamelyik szomszédos faluban buliznak, az hallatszik ide a távolból. Bement a szobába, ledőlt az ágyra, és bekapcsolta a tévét. Kapcsolgatta egyik csatornáról a másikra, de semmi jó műsort nem talált. Olvasni kezdett, és hamarosan álomba merült. Álmába beszűrődött az égi játék. Valamikor éjfél után riadt fel. Megdörzsölte a szemét, és ránézett az órára. Éjjel fél egy volt. Kikászálódott az ágyból, és kiment a konyhába. A hűtőből kivette a limonádét. Kortyolta a hűsítőként ható italt. Ránézett az ablakra. Kis gondolkodás után odament, és felhúzta a redőnyt, és kinézett rajta. Először az égre nézett. Tiszta volt az égbolt, jól látszódtak a csillagok. De a hang, délután óta nem akart szűnni. Egyre ijesztőbbé vált. Most már tudta, mi ébresztette fel. A moraj. Olyan érzés volt számára, mintha mellette ülne egy széken, és folyamatosan ütné a dobját. Az utcáról kiabálások hallatszottak be, de nem foglalkozott vele. Tekintete a macskára tévedt. Meglepődött. A dög, ugyanott ült, ugyanúgy, mint délután, amikor megjelent a semmiből. Arra gondolt, hogy ki kellene mennie, és ismételten belerúgnia, hátha végre eltakarodna a házától. Végül, az égi zörej hallatán letett róla. Megfordult és visszaindult a szobájába. A redőnyt elfelejtette lehúzni. Mindig behallatszottak a szomszédai ordibálásai, de ugyanúgy nem foglalkozott velük, mint percekkel ezelőtt. A macska a tekintetét a házra szegezte, és elmosolyodott, ami a macskákra sosem volt jellemző. Ben visszafeküdt az ágyba, és az ablak felé fordulva, igen hamar álomba szenderült. Hamarosan minden elcsendesült, csak a moraj hallatszott egyre jobban. Később szemerkélni kezdett az eső. Az eső esett, nem állt el reggelig, míg a férfi az igazak álmát álmodta.
A hajnal igen hamar rávirradt a falura. A moraj nem szűnt, de valami egészen furcsa dologra ébredtek fel az emberek. Ben nyújtózkodott egyet, majd gyors ütembe a konyhába sietett. Nem foglalkozott a szomszédok óbégatásával. Pedig tisztán ki lehetett venni a szavaikból a homok szót. Meglepődött, mikor meglátta, hogy este elfelejtette a redőnyt lehúzni. Még nagyobb volt a megdöbbenése, mert a macska szemrehányó tekintettel befelé bámult a konyhájába. Ben ideges lett. Hadonászni kezdett a kezével. A macska fittyet hányt rá.
-Sicc már innen, te rohad dög!
De a macska nem tágított, csak őt nézte. Ben ránézett. A cica szeme izzani kezdett. A férfi megbűvölve nézett a macskára. Kis idő eltelte után megrázkódott. De a macska már nem volt ott. Eltűnt. Ben megvakarta a fejét, és elcsodálkozott a dolgon. vele még sosem történt ilyen. Elindult kifelé a konyhából, de az ajtajában megtorpant és visszanézett az ablak irányába. Akkor esett le számára, miről kiabáltak a szomszédok. Megfordult és a konyhából kilépett az udvarra. Azonnal megcsapta a forróság, pedig még csak hajnali 5 óra volt. Majd lenézett a konyha előterét borító kövezetre. Leguggolt, megérintette a furcsa valamit, ami az egész kertét borította. Felvett egy kicsikét belőle és szétmorzsolta az ujján. Felállt és elindult kifelé az utcára. Közben letörölte a kezét. Kilépett. Odakint egész csoportosulást talált. Az úttest közepén álldogáltak, nem messze a házától. Sutyorogtak. Nem úgy mint este vagy a jó előbb. Közelebb ment a csoportosuláshoz, de szemével az úttestet pásztázta, majd körbenézett. Mindent beborított a furcsa valami, amint ahogy az ő udvarát is. Befurakodott két nő között, akiket eddig még nem látott. Mielőtt még bekapcsolódhatott volna a beszélgetésbe, az ég felettük hatalmasat dörrent, és mindenki az ég felé tekintett. A szikrázó kék égboltnak nyoma veszett, helyette sötét fellegek kezdtek el gyülekezni felettük. A sötét, furcsa alakzatú felhőkben egyre jobban cikáztak a villámok, s eső helyett valami szemcsés, barnás valami kezdett szitálni rájuk. Amint a bőrükhöz vagy a ruhájukhoz ért, elolvad, és a bőrük viszketni kezdett. Az ég dörgése, a villámlások, valamint a bőrük viszketése annyira lefoglalta őket, hogy nem vették észre, a lábuk között gomolygó fekete füstszerűséget. Volt, aki felfelé mutogatott, volt ki zokogott. Ben volt az egyetlen, aki nem hisztizett, nem kiabált. Mereven tekintett előre. S tűrte, hogy a furcsa állagú valami ráessen. Nem messze tőle álló fiatal srác ordítani kezdett, majd, mint egy indián, szökdécselni kezdett. A férfi ránézett. Az a srác volt, ki nemrég költözött a szüleivel a vele szembeni házba. Körbetekintett. Őket nem látta.
-Úristen! Éget! Égeti a bőrömet!
Megfordult, és ordítva rohant be a házba. Furcsa valami tovább szitált és esett rájuk. Ben újfent körbetekintett. A mellette lévő ház előtt álló tuja levelein a homokszerű valami szintén lyukat égetett. A fiatal srác mellett álló idősebb asszony, úgyszintén a kezéhez kapott, piros pírt hagyva a keze fején. Vakarni kezdte és kezdett a keze feje hólyagosodni. Ben minden mozdulatát figyelte. Az asszony tett egy tétova lépést előre. Majd kiáltott egyet, és hasra esett. A fiú kivételével, mindenki lehajolt segíteni az asszonynak. Ben követte a mozdulataikat, és így vette észre a macskát. A nő, benne botlott meg. Újra felnézett. Az asszony már állt, remegett. Jobb keze borzalmasan felhólyagosodott. Egész testében remegett. Ketten a hóna alá nyúltak és a házához kísérték. Ben ismételten lenézett. A macska eltűnt. A csoportosulás oszladozni kezdett, így ő maradt egyedül az utcán. a gondolataiba merülve. Csak odajutott gondolatban, hogy a macska az oka. Nem tudja miért, de ő így érzi. Napokkal ezelőtt bukkant fel a semmiből, és megkezdődtek a bajok. Megfordult, és beviharzott a házába. Egyenes az udvara ment. Átul cettig mindent átnézett, mindenhova benézett, de a macskának nyoma veszett. Bement. Egyenesen a fürdőbe. Végignézett magán. Épp volt a testének minden felülete. Nem értette. Bement a szobájába. Ült az ágyon, és gondolkodott. Nem mozdult ki. Alig evett és ivott, míg odakint tomboltak az elemek. Furcsa valami szórta átkát a falu minden pontjára. Amit ért, ott lyukat égetett a felületén. Az ég folyamatosan morajlott, szórta a villámokat az égen. Teltek a percek, órák. Lassan besötétedett, de a helyzet nem változott. Ben még mindig az ágyon ült és merev tekintettel bámult előre. Valami megmozdult odakint. Puha lábak osontak a térköveken. Ő testét nem érte a fura eső. Megállt, és rátekintett a házra, majd az égre. A furcsa vihar Ben háza felett elállt. Nem villámlott a ház felett, és az eső sem szórta tovább gyilkos porát. De a település többi része menthetetlenné vált. Lassan éjfélt ütött az óra. Odakint mozgolódás hangjai szűrődtek be Ben szobájába. Nem foglalkozott vele. Kis idő eltelte után kiabálás és sikítás hangjai zavarták meg az éjszak nyugalmát. Valahol macska nyávogott, kutya ugatott, csirkék kotkodáltak, kakas kukorékolt, majd minden hirtelen elnémult.
A macska az út közepén ült. Még egyszer körbenézett, majd egyszerűen füstté vált. Nem maradt utána más, mint a halál csendje.
Folytatás: A kővé vált falu.
