Az erdő nagy volt. Senki sem tudta megmondani az ott élők közül, hogy
mióta áll a falu közvetlen szomszédságában. Hozzátartozott a faluhoz, éppúgy,
a különös fáinak recsegésével-ropogásaival és a leveleinek susogásával, mint a
kíváncsiskodó turisták és az állítólagos szellemvadászok. De egyeseknek feltűnt,
hogy az erdővel valami nincs rendben. A bemerészkedőket fizikai hatások
érték. Legalábbis ők így mondták, és azt is: hogy az erdő látványosságban is
igen gazdag.
Ám egy nap, egy riadt szemű kislány rohant ki a fák közül. Senkinek sem
tűnt fel, hogy eltűnt a szülei mellől. A susogó fák csábították a lányt,
elbűvölték, szinte beszéltek hozzá, és a titokzatos lombok, az erdőbe csalták.
Riadtan szemlélt körbe. Megszólalni alig tudott, látszott rajta, hogy reszket. De
nem az időtől, hanem valami egészen mástól. És ennek a dolognak nagy köze
volt a falut körülvevő erdőnek. Nem beszélt, megnémult.
Hetekkel később igyekezett lerajzolni azt, amit odabent látott az erdőben.
Rajzai kuszák és érthetetlenek voltak. Míg egy nap, egy titokzatos társaság
érkezett a faluba, elkérték a rajzokat, majd egy szó nélkül magukkal vitték és
bevonultak az erdőbe.
A négy férfi az erdő közepén vert sátrat. Az első éjszakájuk zavartalan volt,
csak a fák lombjai susogtak titokzatosan. Nappal felállították a megfigyeléshez
szükséges eszközöket, a sátor környékét igyekeztek feltérképezni, de azon a
napon semmi lényeges dolgot nem láttak és tapasztaltak. Az erdő a második
napon és éjjelen sem fedte fel a titkát, ezért úgy döntöttek, hogy egy kicsivel
beljebb merészkednek. Egy tó közvetlen szomszédságában verték fel újra a
sátrat és állították be a műszereket. Körbejárták a tó környékét és végre találtak
valamit. Elsőre fel sem tűnt számukra, majdnem összetaposták a bizonyítékot.
Nem volt nagy, de bizonyíték volt arra, amit a kislány rajzolt. Az egyik férfi
megálljt kiáltott. Lehajolt, hogy megkösse a cipőfűzőjét, amikor észrevette a
pici lábnyomot, a körülötte megtört ágakat és a letaposott füvet. Bár formáját
tekintve emberi volt, de mégis más. Nem messze tőle, egy újabb lábnyom volt
található. Ez már inkább hasonlított az ember lábára.
– Ibrahim, mi a véleményed? – kérdezte az idősebb férfit egy kölyök képű
fiú.
– Mi a véleményem, Adam? Az, hogy a kislány nem hazudott. Akárhogy is
tagadja az anyja, és merő képzelgésnek, kitalációnak tartja. Ennek az erdőnek
hosszú évtizedek vagy évezredek óta sötét titka van. Ahogy az itt élők tartják.
Itt verünk sátrat.
A harmadik éjszaka sem történt semmi, csak a fák levelei susogtak
titokzatosan, és az erdő éjszakai hangjai tartották ébren őket. A nappal sem
hozott eredményt, éppúgy, mint a naplemente és az újra rájuk köszöntő éjszaka.
Az erdő négy nappalon és éjszakán át, nem fedte fel a titkát.
Az ötödik nap odébbálltak, beljebb merészkedve az erdő mélyére. Megmegálltak, hallgatóztak. Érezték, hogy nincsenek egyedül. Mindenhonnan fák és
bokrok beszéltek hozzájuk. Egyre beljebb és beljebb csalogatták őket,
titokzatos susogássukkal. Ibrahim megfogta az előtte haladó Adam kezét.
– Érzed? Követnek minket. Olyan furcsa, nem? Mintha a fák beszélnének
hozzánk!
– Érzem! Ez az erdő nagyon nagy titkot őriz magában. Igaza lesz, nemcsak a
kislánynak, hanem azon tudós kollégáknak is, akik már jártak itt, de nem
merészkedtek az erdő mélyére, mint mi, hanem megfutamodtak.
– Az igaz! De okuk volt rá. Ők sem beszéltek sosem arról, amit az erdőben
tapasztaltak.
Tovább mentek, míg egy tisztásra nem értek. A titokzatos hangok és az érzés,
hogy nincsenek egyedül elkísérte őket.
Valami reccsent. Felkapták a fejüket.
– Mi volt ez?
– Valami ág reccsent vagy tört le.
– Nem tetszik ez nekem!
– Idefigyelj, Ibrahim! Megkérdeztük, akarsz-e jönni! Mit válaszoltál?
– Hogy igen.
– Akkor ehhez tartsd magad! Nem riadunk meg semmitől. Megfejtük az erdő
titkát. Itt verünk sátrat – adta utasításba Adam.
Míg a másik három a sátrat állította fel, Ibrahim körbenézett. Nem messze a
sátortól, valami furcsára lett figyelmes a földön. Leguggolt és a kezével
végigsimította a talajt. Ott, ahol a tenyerével a talajt egyengette, különös
karmolási nyomokara lett figyelmes.
– Lehetetlen!
Adam felfigyelt a fiú mondatára, annak ellenére, hogy kicsivel távolabb állt
tőlük és halkan beszélt.
– Mondtál valamit, Ibrahim? – kérdezte a fiút.
A fiatal fiú a fejét rázta.
– Semmit.
A sátor felverése után körbenéztek ők is, de azt, ahol a fiú a titokzatos
karmolás nyomokat látta, valami oknál fogva kikerülték. Az alkony hamar
beköszöntött és a sátor mellett gyújtottak tüzet, szalonnát sütöttek és
beszélgettek. Három idősebb férfi vígan volt, de Ibrahim lelkét valami
titokzatos dolog nyomta. Rátelepedett a lelkére és nem akart onnan mozdulni.
Páni félelem és az idegesség keveréke volt az. Rossz érzés kerítette hatalmába és
nem ok nélkül, amióta azt a kaparást felfedezte a talajon. Mégis jobb lett volna
szólni a másik háromnak?
Ha tudta volna azt, ami rájuk várt és leste őket, jobban járt volna.
A vacsora elfogyasztása után, még fél órát kint üldögéltek a tűz mellett, majd
aludni tértek. A három idősebb férfi nem foglalkozott tovább az éjszaka
hangjaival, őket hamar elnyomta az álom, de Ibrahimnak nem sikerült. Hason
fekve, felemelt fejjel feküdt a zsákon és a sátorponyva kijáratára szegezte a
tekintetét. Hallása kiéleződött. Az erdő titokzatos hangja mellé valami társult.
Odakint járt valaki vagy valami. Várt. De a titokzatos hangok ott kotoráztak a
sátornál. Körbetekintett, társai mélyen aludtak, csak a szuszogásuk hallatszott.
Ránézett az órájára. Percek választották el éjféltől. Mély levegőt vett és biztatva
magát, hogy nem lesz semmi baj, felállt és a sátor bejárathoz lopakodott.
Hallgatózott. Azok a furcsa hangok ott lopakodtak a sátor körül, a fák hívták
őt. Körbenézett a sátorban, de a társai továbbra is mélyen aludtak. Felhúzta a
cipzárt, és kilépett a sátor elé, de még a vér is meghűlt az ereiben attól, amit
odakint látott.
A titokzatos erdő az éjszaka beköszöntével életre kelt. Csupán árnyékokat
látott, de azokat is rögtön be tudta azonosítani. Bizonyítást nyert az az
elképzelése, amit a sátorverés közben tapasztalt a földön. Lábnyomok, a
kaparások a talajon, az ágak meghajlása és törése.
Nem mozdult, vagyis nem tudott mozdulni, mert valami fogva tartotta. Csak
a szeme járt, de az is épp elég volt ahhoz, hogy le tudjon lépni. A sátorral
szemben egyik fa mögül, egy T-rex lépett ki, és abban a pillanatban lecsapott az
éppen előtte elfutó Achillesaurusra. Fület sértő hangok csaptak fel, a T-rex
kétszer a földhöz vágta és marcangolni kezdte. Ibrahim csak nyeldesni tudott.
Amint a T-rex végzett a vacsorájával befutott a fák közé. De Ibrahim továbbra
sem tudott mozdulni, valami még mindig fogva tartotta. Csupán percekig
tartott, és végre meg tudta mozdítani a kezét és a lábát. Megfordult és zakatoló
szívvel berohant a sátorba. Annyira megijedt a látottaktól, hogy a sátor
cipzárját nem húzta fel maga után. Reszketve bújt a hálózsákba, a fejét úgy
fordította, hogy rálásson a nyílásra. De ezen az éjszakán több titkát nem fedte
fel az erdő.
Hajnal közeledtével társai mocorogni kezdtek, de a fiú merev tekintettel
bámulta tovább a sátor bejáratát. Adamnak feltűnt a fiú fura viselkedése. Míg
ők pakolni kezdtek és reggelit készítettek, Ibrahim továbbra is a hálózsákban
feküdt és kifelé bámult.
– Valami baj van, Ibrahim?- kérdezte Adam.
De a fiú nem szólt semmit, csak mereven tekintett előre. A másik kettő
némán mutogatott rá. Adam megrázta a vállánál fogva.
– Fiam, kelj fel! Kicsivel beljebb megyünk a reggeli után.
Nem reagált. Azok kimentek a sátor elé. Az éjszakai kalamajkának nyoma
sem volt. Tüzet raktak, nevetgéltek, szalonnát sütöttek, kávét készítettek.
Ibrahim lassan szedelőzködni kezdett, és az éjszaka látottakra gondolt.
Megfogadta magában, nem mondja el a többieknek. Ezzel óriási hibát követett
el. Lebontotta a sátrat a többiek követő tekintete közben. Nem foglalkozott
velük nem reggelizett, nem ivott, csak arra várt, hogy útnak induljanak.
Adam vezetésével elindultak, ő a hátuk mögött kullogott, de percenként
megállt és hátratekintett, bámulta a fákat, akik fülébe súgtak mindenfélét és
hívták őt. Ágak reccsentek, valahonnan a távolból fújtatás hallatszott.
Percekkel később az egyik férfi, egy igen neves régész, Kevin Turner
felordított. Ugyanis a semmiből egy fa állt előttük, ami még nem is lenne olyan
nagy baj, hanem a baj az, hogy a fán egy halott ember lógott. Vagyis legalábbis
annak látszott. Kevin és Adam közelebb lépett a fához, és a lombjai simogatni
kezdték őket, halkan a halál hírét súgták a fülükbe. Adam szólongatni kezdte
Ibrahimet, de süket fülekre lelt. A fiú a földet bámulta és magába motyogott.
– Ibrahim, nézd meg, ez a te területed… – De a fiú nem hallgatott rá.
Kevin közelebb lépett közben a fához. Amit embernek néztek, valójában egy
kis szürke volt, ahogy az emberek nevezik az ilyen fajta idegen lényt. Kevin
csak egy pillanatra fordult el, hogy szóljon Adamnak, és az is elég volt ahhoz,
hogy mire visszafordultak, a fa eltűnt és a közvetlen közelükben egy fülsüketítő,
hangos kacagás hasított a levegőbe. Hogy honnan jött, nem tudták
megmondani, de ott keringett körülöttük.
– Mi… mi volt ez? – kérdezték egyszerre, kivéve Ibrahimet. Továbbra is a
földet bámulta.
– Kezdtek berezelni, de rendesen – kiabálta Adam. – Pedig még beljebb kell,
hogy menjünk.
Csak álltak, nem mertek útnak indulni. Álltak és álltak, míg az
ábrándozásukból Ibrahim zökkentette ki őket.
– Mennünk kell! Azonnal! Itt vannak a nyomunkban!
Értetlenül néztek rá.
– Hogy? Hogy mondod? – kérdezte zaklatottan Kevin.
Ibrahim rájuk nézett. Szeme vérvörösben izzott, amitől megrettentek.
– Csupán azt mondtam, hogy induljunk, mert a nyomunkban loholnak.
– Kik?
– Sátán és a társai, a többiek, akikről jobb, ha nem tudtok.
Adam közelebb lépett a fiúhoz.
– Neked elmentek otthonról, Ibrahim. Hogy állíthatsz ilyet? Igaz, ami igaz,
ez az erdő sok titkot rejt magában, ezért is vagyunk itt, de ez mindennek a
teteje – nézett rá. – Te tegnap éjjel, amíg mi aludtunk, láttál valamit, igaz? – A
fiú nem válaszolt. – Igaz, Ibrahim?
– Mennünk kell, mert elkapnak minket. Ez az erdő számtalan más titkot is
rejt, jobb, ha nem is tudunk róla.
Kevin egyre idegesebb lett.
– Menjünk el innen, Adam. Forduljunk vissza és hagyjuk el… Engem már
nem érdekel ez az erdő. Felőlem, olyan titkot rejt, amilyet akar, már nem
vagyok kíváncsi rá. – kapott hisztériás rohamot.
– Menj, ha menni akarsz. Én itt maradok és felfedem ennek az átkozott
erdőnek a titkát.
Nem kellett kétszer kérni, Kevin ott hagyta őket. Nem is nézett vissza.
– Meghal. Meg fog halni, elkapják. Induljunk.
Ibrahim elindult. A másik kettő addig nézett Kevin után, míg el nem tűnt a
szemük elől.
De aztán az erdő sötét oldala életre kelt, és megmutatta magát, kegyetlen
valójában. Madarak röppentek fel az ágakról, rikácsolás közepette, ág reccsent
és nem messze tőlük dobogás és fújtatás hallatszott. Ibrahim csak ment, nem
nézett vissza, csak ment előre. És ahogy megjósolta, Kevin Turner élete
befellegzett. Másik kettő még mindig a távozó férfi után nézett, amikor
döbbenetükre egy T-rex lépett ki a hatalmas fák takarásából. A hatalmas állat
felordított, és Kevin után eredt. Másodpercekkel később Kevinnel együtt a
másik kettő is felüvöltött. A hatalmas monstrum magasba dobta a férfit, a
földhöz vágta és szabályosan szétmarcangolta.
Ibrahim csak ment és ment. Nem törődött a háta mögött való történésekkel.
Nem kellett sok idő és a másik kettő lélekszakadva, sírva utolérte. Adam
fuldokolva karon ragadta a fiút.
– Tudtad? Igaz? Jól tudtad, mi garázdálkodik körülöttünk. Az éjszaka
folyamán, te egy T-rex-et láttál a sátrunk körül, igaz?
Ibrahim szúrós tekintettel nézett rájuk, és megfontoltan beszélt.
– Az erdő beengedett minket, befogadott a fái és a titkai közé. De kiengedni
nem fog. Élve biztos, hogy nem. – Majd levette a válláról a hátizsákot és kivette
az egyik rajzot, amit a kislány rajzolt és Adam orra alá dugta. – Ezt a kislány
rajzolta. Ezek a lények, amiket iderajzolt, dinók. Olyan lények, amik hatvanöt
millió évvel ezelőtt egy meteorid becsapása által kipusztultak. Nemrég olyan
nyomokat fedeztem fel az egyik táborhelyünk körül, amiket ezek a lények
lábnyomai hagytak a talajban. Nem akartam hinni a szememnek, pedig az eszem
rögvest tudta a választ. Aztán tegnap este láttam amint a T-rex végez egy másik
dinoszaurusszal.
– Nem tudtál volna szólni?- ordított rá az idősférfi.
– Nem! Mert valami nem engedett se kiabálni, sem arra, hogy megmozduljak.
Megrémültem attól, amit láttam. Menjünk, mert minket is elkapnak. Kevinért
már nem tehetünk semmit.
A fiú elindult, a másik kettő zakatoló szívvel követte, nem tudták felfogni az
őket ért veszteséget Kevin elvesztésével. Némán baktattak, közel egy óra eltelte
után az erdő legsűrűbb részéhez értek, ahol nagy meglepetésükre egy hatalmas
területen búzatáblák virítottak.
– Mi a fene!- értetlenkedett Aaron, pár percre elfelejtve a fájdalmát. –
Búzatábla egy erdő közepén?
– Itt fogunk letáborozni – jelentette ki határozottan Ibrahim.
Nem szóltak semmit. Valami furcsa áramütés szerűséget éreztek, ami
végigfutott a testükön. Összenéztek. Némán kipakoltak, felállították a sátrat, és
felkészültek a nap hátralévő részére, de ami még jobban aggasztotta őket; az
éjszakára. Nem ok nélkül rettegtek az éjszakától. Körbejárták a területet, de a
szokatlan mágneses tértől eltekintve, más furcsaságot nem tapasztaltak. Ibrahim
ott hagyta őket, vonzotta a búzatábla.
A másik kettő utánanézett, de nem szólt semmit. Addig nézték, míg el nem
tűnt benne. Jó fél óra eltelte után zakatoló szívvel, zihálva a búzatábla szélén
összeesett. Adam és Aaron odarohantak hozzá.
– Mi történt? – kérdezték egyszerre.
Nem tudott megszólalni. Térden kúszva közelítette meg a sátrat, és mászott
be. Megkereste a fekhelyét és magára húzta a hálózsákját. Hiába mentek utána, a
sokkhatástól teljesen megnémult.
Kint ültek a sátor előtt és gondolkodtak, lassan bealkonyodott. Aaron a
hátizsákjában kutatott, amikor a kezébe akadtak a kislány rajzai. Kirakta maguk
elé, és elmélyülten tanulmányozni kezdték. Még akkor is azt nézték, amikor már
teljes volt a sötétség, és a tűz is alig égett. Aaron egyszer csak az egyik rajzra
bökött.
– A kislány eléggé mesze merészkedett az erdőben. Ha jól gondolom, ő is
eljutott idáig – mutatott a képre. – Nézd! Lerajzolta azt a fát is, amit mi is
láttunk.
– Az a fa, valaminek a rossz előjele. Egy fa, aminek az ágán egy ufó lóg
felakasztva, majd hírtelen eltűnik. – Ezután a sátor felé intett a fejével. –
Ibrahim is minek ment be a búzatábla közepébe, azok után, hogy láttunk egy
dinót, valamint a tábla közvetlen közelébe elektromos hatás éri a testünket.
Valamit látott odabent, és nagyobb hatással volt rá, mit a múlt éjjel látott.
A búzatábla felé néztek, majd újra a rajzokra. A kislány többi rajzát nem
tudták értelmezni. Ha sikerült volna, nem történik velük az, ami történt, és
szóra bírják Ibrahimet. Nem mertek elaludni, valami arra késztette őket, hogy
ott üljenek. Így ültek egymás mellett szótlanul, míg lassan a képzeletbeli óra
elütötte az éjfélt. És abban a pillanatban az elemek működésbe léptek.
Ibrahim felébredt a sátorban, mert meghallotta az odakint zajló események
hangját. Felült a hálózsákban, de kimerészkedni nem mert, csak a ponyván
keresztül látta, amit jobb, ha nem látott volna.
A két férfi annyira belemerült az égbolt tanulmányozásába, hogy elsőre fel
sem tűnt számukra, ami a hátuk mögött zajlott. Valamiféle furcsa szellő kezdett
el fújni és a búzatábla életre kelt. Jobbra-balra dőlt, középen a szállak eldőltek a
talaj irányába, sorba rendeződtek és végül, egy gabonakör kezdett kirajzolódni,
aminek közepén egy piramis jelent meg, rajta a szemmel. A búzatábla felett az
ég elsötétült, és valahonnan a távolból egy csészealj kezdett leereszkedni.
Miután földet ért, az ajtaja kinyílt és a kis szürkéken kívül, humanoid és más
fajta idegenek léptek ki. Látták a két üldögélő férfit és a sátrat, de fejüket balra
fordították, ahonnan egy T-Rex lépkedett feléjük, egy másik fajtájabelivel, jobb
oldalról pedig két neandervölgyi lépkedett a csészealj felé. Érkezésüket az
idegenek egy bólintással vették tudomásul. A két dinoszaurusz fújtatott és úgy
tekintett a két férfire, mint egy jól megérdemelt prédára.
Aaron az égről a tekintetét Adamre szegezte. Újra hallotta a fújtatást és
hátranézett, de abban a pillanatban hogy a tekintete találkozott a T-rex-ével,
felüvöltött.
Elismert történész- régész professzorként, akinek egyik fő szakterülete az
őshüllők voltak, tudnia kellett volna, hogy ennek a dinoszaurusznak a
jelenlétében tilos megmozdulni. Kúszni kezdett hátrafelé.
Addigra már Adam is felfogta a látottakat, de ő a megdöbbenéstől
ledermedt.
Ibrahim a sátorban ülve hallgatta az odakint történteket. Nem mozdult, úgy
tett, mintha nem is létezne.
A T-rex Aaron után eredt, a férfi sokáig nem tudott menekülni előle, mert az
őshüllő a lábaival a mellkasára lépett, felüvöltött, majd letépte a fejét. Vér
ömlött, de a dinónak nem volt elég, szabályosan szétszaggatta a testét. Míg
odakint Adam vette szaggatottan a levegőt, addig a sátorban Ibrahim. Az egyik
lény megálljt parancsolt neki. Adam jól látta, hogy nem mozgott a szája, mégis
jól értette a lényt, aki most kivált a többiektől és a férfi elé lépett.
Továbbra sem nyitotta ki a száját, Adam tudta, hogy telepatikus úton
kommunikált vele és a körülötte lévőkkel. A sátorban is mindent jól hallott
Ibrahim.
– Ember! Beléptetek egy tiltott területre, az erdőbe, amely örök idők óta
fennáll és őrzi a titkát. És ennek a titoknak, az idő végezetéig titokban kell
maradnia.
Adam remegve térdre esett az idegen előtt, és kezét összekulcsolva
könyörgött az életéért.
– Ne ölj meg, könyörgöm! Esküszöm, hogy nem árulom el az erdő titkát!
A lény közelhajolt hozzá. Az arcuk majdnem összeért.
– Azt már nem! Ti primitív lények vagytok és voltatok még azokban az
időkben is, amikor együtt szaladgáltatok a késői triász vagy a kora jurta
időszakában a dinoszauruszokkal. – Adam döbbenve nézett rá. – Ne nézz így
rám, ember. Régészként ezt te is jól tudod. Így van? – Adam a fejét rázta. –
Nekem így is megfelel. Mint látod, az ősemberek is életben maradtak, bőven
élnek még közölük az erdő fái között. Régen ez a terület a miénk volt, a
kezdetleges embertől, a dinoszauruszig. És ez a terület örökre a miénk marad.
– Az idegen hátrafordult, mielőtt valamit szólhatott volna, Adam megelőzte.
– És a kislány? Őt miért hagytátok életben? A rajzai vezettek el hozzátok.
Az idegen visszafordult Adam felé.
– Ő egy ártatlan lény. Bár, lehet, hogy a tudata tárolta a látottakat, le is
rajzolta őket, de mire felnőtt lesz, elfelejti. Bízzunk benne. Figyelni fogunk rá,
ezért is jó, hogy a rajzok nálatok vannak. – Felemelte, nem adta vissza
Adamnak, hanem egy másik idegennek nyújtotta. – De te, akkor is más vagy.
– És az anyja?
– Jó, hogy mondod. Azt hiszem, itt az ideje, hogy ő is felejtsen.
A többiek felé fordult, és valamiféle furcsa nyelven szólt hozzájuk. Adam
látta, hogy ezt a furcsa nyelve, a két ősember is megérti, érezte, hogy róla van
szó és valamit forralnak ellene. Hátrálni kezdett, ami rossz döntés volt, ugyanis
egy másik T-rex a semmiből bukkant elő és lecsapott Adam-ra.
Ibrahim a sátorban a kezét harapta, hogy ne üvöltősön fel, Adammal
egyetemben. A sátorponyván keresztül mindent jól látott, amit örökre az
emlékezetébe vésett. Nem telt el egészen öt perc és a dinó harci csatát nyert
üvöltéssel akkorát dobbantott a lábaival, hogy abba még a sátor is beleremegett.
Látta, hogy a T-rex és a lény körbejárja a sátrat és a területét. Róla valahogy
nem vettek tudomást vagy egyszerűen nem érzékelték a jelenlétét. Egyszer csak
síri csend töltötte be a sátor környékét. Ibrahim egy órán át ült meredten, mire
meg mert mozdulni. Kimászott a sátorból, de nem látott mást, csak emberi
maradványokat. Annak, hogy idegen lények, T-rex is járt ezen a területen,
nyoma sem volt. Ott hagyott mindent, futott, csak futott. Nem tudta merre kell
menni, de valamiféle ösztön hajtotta előre.
Két nappal később Ibrahim kiért az erdőből és a falu szélén, zavarodottan és
összefüggéstelenül beszélt, nem lehetett megérteni, amit mondott.
Egy elmegyógyintézetben élte le a hátralévő életét, és váltig állította: hogy
nem vagyunk egyedül a világegyetemben, az idegenek és a dinoszauruszok
köztünk élnek.
Az erdő örökre magába rejtette az eltűnteket, soha nem kerültek elő. A falu
csendesen élte tovább a megszokott életét, csak a fák susogtak továbbra is
titokzatosan, és őrizték a titkot az idők végezetéig.

Naplás erdő. Budapest.