Már kiskorom óta tapasztalom a településemen beül, hogy úgy mondd, mint itt élőt, sok ízben kihagytak valamiből, ki is közösítettek, lenéztek. Főleg alsós koromban volt tapasztalható, az egyik osztályfőnököm részéről, és e viselkedése velem szemben, a mai napig is tart. Hogy mi az oka ennek? A mai napig nem tudom, mint azt sem, hogy mint én a településen élő író, akinek több könyve megjelent, dedikált a Nemzetközi Könyvfesztiválon, több alkalommal meghívott volt a Bonyhádi Völgységi Könyvfesztiválon, több blog díjban is részesült, illetve olyan írót, aki két évvel ezelőtt Országosan díjazott íróvá vált sci-fi kategóriában Dugonics András Irodalmi díjban részesült. Sőt, egyik blogtörténetével 2016-ban szintén országosan Közönség díjazott blogger lett. Arra sem méltó, hogy a települése újságjában bekerüljön.

Ez vagyok én. E.M.Miller. Nemrég új könyvtár igazgatónk lett. Azt hittem, minden megváltozik, legalábbis a hozzáállása erre engedett következtetni. Akkor úgy nyilatkozott a könyvtárnak a vezetője, miután elmondtam, hogy sosem kaptam lehetőséget arra, itt a településemen, hogy bemutatkozzak, vagy a település újságjába bekerüljek. "Milyen kár! Pedig ennyi díjjal a hátad mögött, igazán megérdemelted volna. Ez most másként lesz. Jó lenne, ha a városi tv, vagy  a megyei lap kijönne az Irodalmi estedre, és természetesen, a Faddi hírekbe is be fogsz kerülni. Valahogy úgy kellene majd összeállítanod az egy óra hosszát, hogy bevezetőbe fel kellene vázolni, magát a sci-fi fogalmát, ufók típusait. Jönnek majd a fiaim is, mert nekik már volt ufó élményük. Mi is hirdetni fogjuk a különböző platformokon, hogy mindenkihez eljusson. "

Boldogan, felvillanyozva mentem haza és álltam neki összeállítani az anyagot.  Megkaptam elfogadtatásra a plakátot is. Nagyon szuper lett, azonnal el is fogadtam. És vártam. Nem hogy a TEIT rendszerében nem olvastam az Irodalmi estemről, pedig nagyon jó lett volna, az mindenki számára elérhető és  a falu központjában nagyon is jól látszódik, de a plakáttal  sem találkoztam össze. Eljött a napja az Irodalmi Estemnek. Csak azok jelentek meg, akiknek szólva lett, illetve ismernek, ismerik az írói munkásságomat. A könyvtár igazgató sem jött el a fiaival, mint ahogy a polgármesterünk sem jelent meg, pedig megígérte. Az ott megjelent hallgatóságnak még egyszer köszönöm a megtiszteltetést. Könyvtárunk igazgatója, másnap , betegségre hivatkozva, bocsánatot kért, amiért nem jöttek el. Pénteken láttam, hogy a megyénken belül, a könyvtár dolgozóival, főzőversenyen vett részt. Míg várakoztam, és állítottam be a vetítőt, megláttam az egyik széken kinyomtatva az én eseményemet hirdető plakátot. Csomó ki volt nyomtatva, amelyeket egyáltalán nem tettek ki. Még a könyvtár bejárati ajtajára sem. Mit gondolhat ilyenkor az író? Jól át lettél verve megint. Én nem érzékeltem, mások, akik ott voltak, mondták, fényképet is készítettek a dolgozok, az órájukat nézték és ásítottak közben. Izgatottan vártam, hogy  a képeket feltegyék a könyvtár Facebook oldalára. Az én estémről egyetlen darab kép sem került fel. Gondoltam, jó, majd augusztus elején a Faddi hírek nyári számába. 

 Július végén megkaptuk az újságot, és izgatottan kezdtem el lapozni. Megtaláltam a könyvtárra vonatkozó oldalakat , ami összefoglalja, hogy májustól, júliusig mi történt a könyvtár falain belül. Sok minden. De rólam megfeledtkeztek. Nem hogy kép, de még egy pici utalás sem volt arról, hogy  a településen élő író, sci-fi kategóriában május 15-én Irodalmi estet tartott.

Ennyit a település vezetőségéről, mert egyeseknek nagyobb joga van bekerül a falu újságjába, vagy a megyei lap címlapjára kikerülni, mert lefényképez egy napfelkeltét , és a képeiből kiállítást rendeznek megye szerte.

Az erdő nagy volt. Senki sem tudta megmondani az ott élők közül, hogy
mióta áll a falu közvetlen szomszédságában. Hozzátartozott a faluhoz, éppúgy,
a különös fáinak recsegésével-ropogásaival és a leveleinek susogásával, mint a
kíváncsiskodó turisták és az állítólagos szellemvadászok. De egyeseknek feltűnt,
hogy az erdővel valami nincs rendben. A bemerészkedőket fizikai hatások
érték. Legalábbis ők így mondták, és azt is: hogy az erdő látványosságban is
igen gazdag.
Ám egy nap, egy riadt szemű kislány rohant ki a fák közül. Senkinek sem
tűnt fel, hogy eltűnt a szülei mellől. A susogó fák csábították a lányt,
elbűvölték, szinte beszéltek hozzá, és a titokzatos lombok, az erdőbe csalták.
Riadtan szemlélt körbe. Megszólalni alig tudott, látszott rajta, hogy reszket. De
nem az időtől, hanem valami egészen mástól. És ennek a dolognak nagy köze
volt a falut körülvevő erdőnek. Nem beszélt, megnémult.
Hetekkel később igyekezett lerajzolni azt, amit odabent látott az erdőben.
Rajzai kuszák és érthetetlenek voltak. Míg egy nap, egy titokzatos társaság
érkezett a faluba, elkérték a rajzokat, majd egy szó nélkül magukkal vitték és
bevonultak az erdőbe.
A négy férfi az erdő közepén vert sátrat. Az első éjszakájuk zavartalan volt,
csak a fák lombjai susogtak titokzatosan. Nappal felállították a megfigyeléshez
szükséges eszközöket, a sátor környékét igyekeztek feltérképezni, de azon a
napon semmi lényeges dolgot nem láttak és tapasztaltak. Az erdő a második
napon és éjjelen sem fedte fel a titkát, ezért úgy döntöttek, hogy egy kicsivel
beljebb merészkednek. Egy tó közvetlen szomszédságában verték fel újra a
sátrat és állították be a műszereket. Körbejárták a tó környékét és végre találtak
valamit. Elsőre fel sem tűnt számukra, majdnem összetaposták a bizonyítékot.
Nem volt nagy, de bizonyíték volt arra, amit a kislány rajzolt. Az egyik férfi
megálljt kiáltott. Lehajolt, hogy megkösse a cipőfűzőjét, amikor észrevette a
pici lábnyomot, a körülötte megtört ágakat és a letaposott füvet. Bár formáját
tekintve emberi volt, de mégis más. Nem messze tőle, egy újabb lábnyom volt
található. Ez már inkább hasonlított az ember lábára.
– Ibrahim, mi a véleményed? – kérdezte az idősebb férfit egy kölyök képű
fiú.
– Mi a véleményem, Adam? Az, hogy a kislány nem hazudott. Akárhogy is
tagadja az anyja, és merő képzelgésnek, kitalációnak tartja. Ennek az erdőnek
hosszú évtizedek vagy évezredek óta sötét titka van. Ahogy az itt élők tartják.
Itt verünk sátrat.
A harmadik éjszaka sem történt semmi, csak a fák levelei susogtak
titokzatosan, és az erdő éjszakai hangjai tartották ébren őket. A nappal sem
hozott eredményt, éppúgy, mint a naplemente és az újra rájuk köszöntő éjszaka.
Az erdő négy nappalon és éjszakán át, nem fedte fel a titkát.
Az ötödik nap odébbálltak, beljebb merészkedve az erdő mélyére. Megmegálltak, hallgatóztak. Érezték, hogy nincsenek egyedül. Mindenhonnan fák és
bokrok beszéltek hozzájuk. Egyre beljebb és beljebb csalogatták őket,
titokzatos susogássukkal. Ibrahim megfogta az előtte haladó Adam kezét.
– Érzed? Követnek minket. Olyan furcsa, nem? Mintha a fák beszélnének
hozzánk!
– Érzem! Ez az erdő nagyon nagy titkot őriz magában. Igaza lesz, nemcsak a
kislánynak, hanem azon tudós kollégáknak is, akik már jártak itt, de nem
merészkedtek az erdő mélyére, mint mi, hanem megfutamodtak.
– Az igaz! De okuk volt rá. Ők sem beszéltek sosem arról, amit az erdőben
tapasztaltak.
Tovább mentek, míg egy tisztásra nem értek. A titokzatos hangok és az érzés,
hogy nincsenek egyedül elkísérte őket.
Valami reccsent. Felkapták a fejüket.
– Mi volt ez?
– Valami ág reccsent vagy tört le.
– Nem tetszik ez nekem!
– Idefigyelj, Ibrahim! Megkérdeztük, akarsz-e jönni! Mit válaszoltál?
– Hogy igen.
– Akkor ehhez tartsd magad! Nem riadunk meg semmitől. Megfejtük az erdő
titkát. Itt verünk sátrat – adta utasításba Adam.
Míg a másik három a sátrat állította fel, Ibrahim körbenézett. Nem messze a
sátortól, valami furcsára lett figyelmes a földön. Leguggolt és a kezével
végigsimította a talajt. Ott, ahol a tenyerével a talajt egyengette, különös
karmolási nyomokara lett figyelmes.
– Lehetetlen!
Adam felfigyelt a fiú mondatára, annak ellenére, hogy kicsivel távolabb állt
tőlük és halkan beszélt.
– Mondtál valamit, Ibrahim? – kérdezte a fiút.
A fiatal fiú a fejét rázta.
– Semmit.
A sátor felverése után körbenéztek ők is, de azt, ahol a fiú a titokzatos
karmolás nyomokat látta, valami oknál fogva kikerülték. Az alkony hamar
beköszöntött és a sátor mellett gyújtottak tüzet, szalonnát sütöttek és
beszélgettek. Három idősebb férfi vígan volt, de Ibrahim lelkét valami
titokzatos dolog nyomta. Rátelepedett a lelkére és nem akart onnan mozdulni.
Páni félelem és az idegesség keveréke volt az. Rossz érzés kerítette hatalmába és
nem ok nélkül, amióta azt a kaparást felfedezte a talajon. Mégis jobb lett volna
szólni a másik háromnak?
Ha tudta volna azt, ami rájuk várt és leste őket, jobban járt volna.
A vacsora elfogyasztása után, még fél órát kint üldögéltek a tűz mellett, majd
aludni tértek. A három idősebb férfi nem foglalkozott tovább az éjszaka
hangjaival, őket hamar elnyomta az álom, de Ibrahimnak nem sikerült. Hason
fekve, felemelt fejjel feküdt a zsákon és a sátorponyva kijáratára szegezte a
tekintetét. Hallása kiéleződött. Az erdő titokzatos hangja mellé valami társult.
Odakint járt valaki vagy valami. Várt. De a titokzatos hangok ott kotoráztak a
sátornál. Körbetekintett, társai mélyen aludtak, csak a szuszogásuk hallatszott.
Ránézett az órájára. Percek választották el éjféltől. Mély levegőt vett és biztatva
magát, hogy nem lesz semmi baj, felállt és a sátor bejárathoz lopakodott.
Hallgatózott. Azok a furcsa hangok ott lopakodtak a sátor körül, a fák hívták
őt. Körbenézett a sátorban, de a társai továbbra is mélyen aludtak. Felhúzta a
cipzárt, és kilépett a sátor elé, de még a vér is meghűlt az ereiben attól, amit
odakint látott.
A titokzatos erdő az éjszaka beköszöntével életre kelt. Csupán árnyékokat
látott, de azokat is rögtön be tudta azonosítani. Bizonyítást nyert az az
elképzelése, amit a sátorverés közben tapasztalt a földön. Lábnyomok, a
kaparások a talajon, az ágak meghajlása és törése.
Nem mozdult, vagyis nem tudott mozdulni, mert valami fogva tartotta. Csak
a szeme járt, de az is épp elég volt ahhoz, hogy le tudjon lépni. A sátorral
szemben egyik fa mögül, egy T-rex lépett ki, és abban a pillanatban lecsapott az
éppen előtte elfutó Achillesaurusra. Fület sértő hangok csaptak fel, a T-rex
kétszer a földhöz vágta és marcangolni kezdte. Ibrahim csak nyeldesni tudott.
Amint a T-rex végzett a vacsorájával befutott a fák közé. De Ibrahim továbbra
sem tudott mozdulni, valami még mindig fogva tartotta. Csupán percekig
tartott, és végre meg tudta mozdítani a kezét és a lábát. Megfordult és zakatoló
szívvel berohant a sátorba. Annyira megijedt a látottaktól, hogy a sátor
cipzárját nem húzta fel maga után. Reszketve bújt a hálózsákba, a fejét úgy
fordította, hogy rálásson a nyílásra. De ezen az éjszakán több titkát nem fedte
fel az erdő.
Hajnal közeledtével társai mocorogni kezdtek, de a fiú merev tekintettel
bámulta tovább a sátor bejáratát. Adamnak feltűnt a fiú fura viselkedése. Míg
ők pakolni kezdtek és reggelit készítettek, Ibrahim továbbra is a hálózsákban
feküdt és kifelé bámult.
– Valami baj van, Ibrahim?- kérdezte Adam.
De a fiú nem szólt semmit, csak mereven tekintett előre. A másik kettő
némán mutogatott rá. Adam megrázta a vállánál fogva.
– Fiam, kelj fel! Kicsivel beljebb megyünk a reggeli után.
Nem reagált. Azok kimentek a sátor elé. Az éjszakai kalamajkának nyoma
sem volt. Tüzet raktak, nevetgéltek, szalonnát sütöttek, kávét készítettek.
Ibrahim lassan szedelőzködni kezdett, és az éjszaka látottakra gondolt.
Megfogadta magában, nem mondja el a többieknek. Ezzel óriási hibát követett
el. Lebontotta a sátrat a többiek követő tekintete közben. Nem foglalkozott
velük nem reggelizett, nem ivott, csak arra várt, hogy útnak induljanak.
Adam vezetésével elindultak, ő a hátuk mögött kullogott, de percenként
megállt és hátratekintett, bámulta a fákat, akik fülébe súgtak mindenfélét és
hívták őt. Ágak reccsentek, valahonnan a távolból fújtatás hallatszott.
Percekkel később az egyik férfi, egy igen neves régész, Kevin Turner
felordított. Ugyanis a semmiből egy fa állt előttük, ami még nem is lenne olyan
nagy baj, hanem a baj az, hogy a fán egy halott ember lógott. Vagyis legalábbis
annak látszott. Kevin és Adam közelebb lépett a fához, és a lombjai simogatni
kezdték őket, halkan a halál hírét súgták a fülükbe. Adam szólongatni kezdte
Ibrahimet, de süket fülekre lelt. A fiú a földet bámulta és magába motyogott.
– Ibrahim, nézd meg, ez a te területed… – De a fiú nem hallgatott rá.
Kevin közelebb lépett közben a fához. Amit embernek néztek, valójában egy
kis szürke volt, ahogy az emberek nevezik az ilyen fajta idegen lényt. Kevin
csak egy pillanatra fordult el, hogy szóljon Adamnak, és az is elég volt ahhoz,
hogy mire visszafordultak, a fa eltűnt és a közvetlen közelükben egy fülsüketítő,
hangos kacagás hasított a levegőbe. Hogy honnan jött, nem tudták
megmondani, de ott keringett körülöttük.
– Mi… mi volt ez? – kérdezték egyszerre, kivéve Ibrahimet. Továbbra is a
földet bámulta.
– Kezdtek berezelni, de rendesen – kiabálta Adam. – Pedig még beljebb kell,
hogy menjünk.
Csak álltak, nem mertek útnak indulni. Álltak és álltak, míg az
ábrándozásukból Ibrahim zökkentette ki őket.
– Mennünk kell! Azonnal! Itt vannak a nyomunkban!
Értetlenül néztek rá.
– Hogy? Hogy mondod? – kérdezte zaklatottan Kevin.
Ibrahim rájuk nézett. Szeme vérvörösben izzott, amitől megrettentek.
– Csupán azt mondtam, hogy induljunk, mert a nyomunkban loholnak.
– Kik?
– Sátán és a társai, a többiek, akikről jobb, ha nem tudtok.
Adam közelebb lépett a fiúhoz.
– Neked elmentek otthonról, Ibrahim. Hogy állíthatsz ilyet? Igaz, ami igaz,
ez az erdő sok titkot rejt magában, ezért is vagyunk itt, de ez mindennek a
teteje – nézett rá. – Te tegnap éjjel, amíg mi aludtunk, láttál valamit, igaz? – A
fiú nem válaszolt. – Igaz, Ibrahim?
– Mennünk kell, mert elkapnak minket. Ez az erdő számtalan más titkot is
rejt, jobb, ha nem is tudunk róla.
Kevin egyre idegesebb lett.
– Menjünk el innen, Adam. Forduljunk vissza és hagyjuk el… Engem már
nem érdekel ez az erdő. Felőlem, olyan titkot rejt, amilyet akar, már nem
vagyok kíváncsi rá. – kapott hisztériás rohamot.
– Menj, ha menni akarsz. Én itt maradok és felfedem ennek az átkozott
erdőnek a titkát.
Nem kellett kétszer kérni, Kevin ott hagyta őket. Nem is nézett vissza.
– Meghal. Meg fog halni, elkapják. Induljunk.
Ibrahim elindult. A másik kettő addig nézett Kevin után, míg el nem tűnt a
szemük elől.
De aztán az erdő sötét oldala életre kelt, és megmutatta magát, kegyetlen
valójában. Madarak röppentek fel az ágakról, rikácsolás közepette, ág reccsent
és nem messze tőlük dobogás és fújtatás hallatszott. Ibrahim csak ment, nem
nézett vissza, csak ment előre. És ahogy megjósolta, Kevin Turner élete
befellegzett. Másik kettő még mindig a távozó férfi után nézett, amikor
döbbenetükre egy T-rex lépett ki a hatalmas fák takarásából. A hatalmas állat
felordított, és Kevin után eredt. Másodpercekkel később Kevinnel együtt a
másik kettő is felüvöltött. A hatalmas monstrum magasba dobta a férfit, a
földhöz vágta és szabályosan szétmarcangolta.
Ibrahim csak ment és ment. Nem törődött a háta mögött való történésekkel.
Nem kellett sok idő és a másik kettő lélekszakadva, sírva utolérte. Adam
fuldokolva karon ragadta a fiút.
– Tudtad? Igaz? Jól tudtad, mi garázdálkodik körülöttünk. Az éjszaka
folyamán, te egy T-rex-et láttál a sátrunk körül, igaz?
Ibrahim szúrós tekintettel nézett rájuk, és megfontoltan beszélt.
– Az erdő beengedett minket, befogadott a fái és a titkai közé. De kiengedni
nem fog. Élve biztos, hogy nem. – Majd levette a válláról a hátizsákot és kivette
az egyik rajzot, amit a kislány rajzolt és Adam orra alá dugta. – Ezt a kislány
rajzolta. Ezek a lények, amiket iderajzolt, dinók. Olyan lények, amik hatvanöt
millió évvel ezelőtt egy meteorid becsapása által kipusztultak. Nemrég olyan
nyomokat fedeztem fel az egyik táborhelyünk körül, amiket ezek a lények
lábnyomai hagytak a talajban. Nem akartam hinni a szememnek, pedig az eszem
rögvest tudta a választ. Aztán tegnap este láttam amint a T-rex végez egy másik
dinoszaurusszal.
– Nem tudtál volna szólni?- ordított rá az idősférfi.
– Nem! Mert valami nem engedett se kiabálni, sem arra, hogy megmozduljak.
Megrémültem attól, amit láttam. Menjünk, mert minket is elkapnak. Kevinért
már nem tehetünk semmit.
A fiú elindult, a másik kettő zakatoló szívvel követte, nem tudták felfogni az
őket ért veszteséget Kevin elvesztésével. Némán baktattak, közel egy óra eltelte
után az erdő legsűrűbb részéhez értek, ahol nagy meglepetésükre egy hatalmas
területen búzatáblák virítottak.
– Mi a fene!- értetlenkedett Aaron, pár percre elfelejtve a fájdalmát. –
Búzatábla egy erdő közepén?
– Itt fogunk letáborozni – jelentette ki határozottan Ibrahim.
Nem szóltak semmit. Valami furcsa áramütés szerűséget éreztek, ami
végigfutott a testükön. Összenéztek. Némán kipakoltak, felállították a sátrat, és
felkészültek a nap hátralévő részére, de ami még jobban aggasztotta őket; az
éjszakára. Nem ok nélkül rettegtek az éjszakától. Körbejárták a területet, de a
szokatlan mágneses tértől eltekintve, más furcsaságot nem tapasztaltak. Ibrahim
ott hagyta őket, vonzotta a búzatábla.
A másik kettő utánanézett, de nem szólt semmit. Addig nézték, míg el nem
tűnt benne. Jó fél óra eltelte után zakatoló szívvel, zihálva a búzatábla szélén
összeesett. Adam és Aaron odarohantak hozzá.
– Mi történt? – kérdezték egyszerre.
Nem tudott megszólalni. Térden kúszva közelítette meg a sátrat, és mászott
be. Megkereste a fekhelyét és magára húzta a hálózsákját. Hiába mentek utána, a
sokkhatástól teljesen megnémult.
Kint ültek a sátor előtt és gondolkodtak, lassan bealkonyodott. Aaron a
hátizsákjában kutatott, amikor a kezébe akadtak a kislány rajzai. Kirakta maguk
elé, és elmélyülten tanulmányozni kezdték. Még akkor is azt nézték, amikor már
teljes volt a sötétség, és a tűz is alig égett. Aaron egyszer csak az egyik rajzra
bökött.
– A kislány eléggé mesze merészkedett az erdőben. Ha jól gondolom, ő is
eljutott idáig – mutatott a képre. – Nézd! Lerajzolta azt a fát is, amit mi is
láttunk.
– Az a fa, valaminek a rossz előjele. Egy fa, aminek az ágán egy ufó lóg
felakasztva, majd hírtelen eltűnik. – Ezután a sátor felé intett a fejével. –
Ibrahim is minek ment be a búzatábla közepébe, azok után, hogy láttunk egy
dinót, valamint a tábla közvetlen közelébe elektromos hatás éri a testünket.
Valamit látott odabent, és nagyobb hatással volt rá, mit a múlt éjjel látott.
A búzatábla felé néztek, majd újra a rajzokra. A kislány többi rajzát nem
tudták értelmezni. Ha sikerült volna, nem történik velük az, ami történt, és
szóra bírják Ibrahimet. Nem mertek elaludni, valami arra késztette őket, hogy
ott üljenek. Így ültek egymás mellett szótlanul, míg lassan a képzeletbeli óra
elütötte az éjfélt. És abban a pillanatban az elemek működésbe léptek.
Ibrahim felébredt a sátorban, mert meghallotta az odakint zajló események
hangját. Felült a hálózsákban, de kimerészkedni nem mert, csak a ponyván
keresztül látta, amit jobb, ha nem látott volna.
A két férfi annyira belemerült az égbolt tanulmányozásába, hogy elsőre fel
sem tűnt számukra, ami a hátuk mögött zajlott. Valamiféle furcsa szellő kezdett
el fújni és a búzatábla életre kelt. Jobbra-balra dőlt, középen a szállak eldőltek a
talaj irányába, sorba rendeződtek és végül, egy gabonakör kezdett kirajzolódni,
aminek közepén egy piramis jelent meg, rajta a szemmel. A búzatábla felett az
ég elsötétült, és valahonnan a távolból egy csészealj kezdett leereszkedni.
Miután földet ért, az ajtaja kinyílt és a kis szürkéken kívül, humanoid és más
fajta idegenek léptek ki. Látták a két üldögélő férfit és a sátrat, de fejüket balra
fordították, ahonnan egy T-Rex lépkedett feléjük, egy másik fajtájabelivel, jobb
oldalról pedig két neandervölgyi lépkedett a csészealj felé. Érkezésüket az
idegenek egy bólintással vették tudomásul. A két dinoszaurusz fújtatott és úgy
tekintett a két férfire, mint egy jól megérdemelt prédára.
Aaron az égről a tekintetét Adamre szegezte. Újra hallotta a fújtatást és
hátranézett, de abban a pillanatban hogy a tekintete találkozott a T-rex-ével,
felüvöltött.
Elismert történész- régész professzorként, akinek egyik fő szakterülete az
őshüllők voltak, tudnia kellett volna, hogy ennek a dinoszaurusznak a
jelenlétében tilos megmozdulni. Kúszni kezdett hátrafelé.
Addigra már Adam is felfogta a látottakat, de ő a megdöbbenéstől
ledermedt.
Ibrahim a sátorban ülve hallgatta az odakint történteket. Nem mozdult, úgy
tett, mintha nem is létezne.
A T-rex Aaron után eredt, a férfi sokáig nem tudott menekülni előle, mert az
őshüllő a lábaival a mellkasára lépett, felüvöltött, majd letépte a fejét. Vér
ömlött, de a dinónak nem volt elég, szabályosan szétszaggatta a testét. Míg
odakint Adam vette szaggatottan a levegőt, addig a sátorban Ibrahim. Az egyik
lény megálljt parancsolt neki. Adam jól látta, hogy nem mozgott a szája, mégis
jól értette a lényt, aki most kivált a többiektől és a férfi elé lépett.
Továbbra sem nyitotta ki a száját, Adam tudta, hogy telepatikus úton
kommunikált vele és a körülötte lévőkkel. A sátorban is mindent jól hallott
Ibrahim.
– Ember! Beléptetek egy tiltott területre, az erdőbe, amely örök idők óta
fennáll és őrzi a titkát. És ennek a titoknak, az idő végezetéig titokban kell
maradnia.
Adam remegve térdre esett az idegen előtt, és kezét összekulcsolva
könyörgött az életéért.
– Ne ölj meg, könyörgöm! Esküszöm, hogy nem árulom el az erdő titkát!
A lény közelhajolt hozzá. Az arcuk majdnem összeért.
– Azt már nem! Ti primitív lények vagytok és voltatok még azokban az
időkben is, amikor együtt szaladgáltatok a késői triász vagy a kora jurta
időszakában a dinoszauruszokkal. – Adam döbbenve nézett rá. – Ne nézz így
rám, ember. Régészként ezt te is jól tudod. Így van? – Adam a fejét rázta. –
Nekem így is megfelel. Mint látod, az ősemberek is életben maradtak, bőven
élnek még közölük az erdő fái között. Régen ez a terület a miénk volt, a
kezdetleges embertől, a dinoszauruszig. És ez a terület örökre a miénk marad.
– Az idegen hátrafordult, mielőtt valamit szólhatott volna, Adam megelőzte.
– És a kislány? Őt miért hagytátok életben? A rajzai vezettek el hozzátok.
Az idegen visszafordult Adam felé.
– Ő egy ártatlan lény. Bár, lehet, hogy a tudata tárolta a látottakat, le is
rajzolta őket, de mire felnőtt lesz, elfelejti. Bízzunk benne. Figyelni fogunk rá,
ezért is jó, hogy a rajzok nálatok vannak. – Felemelte, nem adta vissza
Adamnak, hanem egy másik idegennek nyújtotta. – De te, akkor is más vagy.
– És az anyja?
– Jó, hogy mondod. Azt hiszem, itt az ideje, hogy ő is felejtsen.
A többiek felé fordult, és valamiféle furcsa nyelven szólt hozzájuk. Adam
látta, hogy ezt a furcsa nyelve, a két ősember is megérti, érezte, hogy róla van
szó és valamit forralnak ellene. Hátrálni kezdett, ami rossz döntés volt, ugyanis
egy másik T-rex a semmiből bukkant elő és lecsapott Adam-ra.
Ibrahim a sátorban a kezét harapta, hogy ne üvöltősön fel, Adammal
egyetemben. A sátorponyván keresztül mindent jól látott, amit örökre az
emlékezetébe vésett. Nem telt el egészen öt perc és a dinó harci csatát nyert
üvöltéssel akkorát dobbantott a lábaival, hogy abba még a sátor is beleremegett.
Látta, hogy a T-rex és a lény körbejárja a sátrat és a területét. Róla valahogy
nem vettek tudomást vagy egyszerűen nem érzékelték a jelenlétét. Egyszer csak
síri csend töltötte be a sátor környékét. Ibrahim egy órán át ült meredten, mire
meg mert mozdulni. Kimászott a sátorból, de nem látott mást, csak emberi
maradványokat. Annak, hogy idegen lények, T-rex is járt ezen a területen,
nyoma sem volt. Ott hagyott mindent, futott, csak futott. Nem tudta merre kell
menni, de valamiféle ösztön hajtotta előre.
Két nappal később Ibrahim kiért az erdőből és a falu szélén, zavarodottan és
összefüggéstelenül beszélt, nem lehetett megérteni, amit mondott.
Egy elmegyógyintézetben élte le a hátralévő életét, és váltig állította: hogy
nem vagyunk egyedül a világegyetemben, az idegenek és a dinoszauruszok
köztünk élnek.
Az erdő örökre magába rejtette az eltűnteket, soha nem kerültek elő. A falu
csendesen élte tovább a megszokott életét, csak a fák susogtak továbbra is
titokzatosan, és őrizték a titkot az idők végezetéig.

Naplás erdő. Budapest.

Szerbusz!

1997-ben kezdtem meg a középiskolai tanulmányaimat. Ilyenkor, mind minden diák, izgatottan várta az új tanév megkezdését. Új osztálytársak, új tanárok.  Az első hét, az ismerkedéssel telt. Nem volt másként a földrajzórán sem.  A tanár nevére már nem emlékszem, de valahogy úgy voltunk vele, mint az Abigélben az ötödik osztály Kalmár Péter kapcsán. Jóképű volt, magas, barna haj és szem. Minden lány, oda volt érte. Mindenki bemutatkozott. Elmondta, hogy hívják, honnan jött és hova járt általánosba. Nos, ez  földrajztanárral sem volt másként.

Kezébe vette a földrajzkönyvet, kinyitotta és így szólt:

„Szerbusz könyv!”

Megtörtént a földrajzkönyvvel való megismerkedés.

Barbara számára ez a nap is úgy kezdődött és tért véget, mint minden nap. Holt unalommal teltek napok a munkahelyén, ahol monoton végezte a munkáját. Öt éve tart a monoton irodai munkája. Otthon sem volt másként. Csak az unalom várta, mióta a párja hónapokkal ezelőtt egy szó nélkül lelépett és összeköltözött egy másik nővel. Szülei évekkel ezelőtt egy autóbalesetben vesztették életüket. így a nő egyetlen vigasza, a menhelyről megmentett, hamvas szürke színű cica volt. Akit egyszerűen csak: gyönyörűségemnek hívott.

Egyszóval, Barbara számára ez a nap is unalmas volt, annak ellenére, hogy a naptár pénteket mutatott. Egyik ügyfél jött a másik után. Monoton beszélt, adta vagy vette el a papírokat és iktatta azokat. Tízpercenként az óráját nézte, hogy mikor lesz végre vége a munkaidőnek. A másodpercek csigalassúsággal teltek. Mikor végre az iroda falán álló óra elütötte a délután tizenhat órát.  Boldog mosollyal az arcán, kiviharzott az épületből. Fullasztó meleg csapta meg az arcát, de nem foglalkozott vele. Megkönnyebbülten huppant bele az autójába, elindult haza, kivételesen a délutáni csúcsforgalmon sem érdekelte. Fél órát araszolt a dugóban, és még fél óra, mire hazaért. A macska már az ajtóban várta szeretett gazdáját. Barbara alig tudott tőle belépni a lakásba, mert a cicus mindenáron a lábához dörgölődződött, miközben dorombolt hozzá. Megvakarta a buksiját, amelyet a macska imádott. Átöltözött, megfőzte a vacsorát, s a macskának is adott a kedvenc lazacos eledeléből. A macska újfent dorombolással viszonozta az ételt. Elmosogatott, majd bevonult a szobájába, bekapcsolta a tv-t, kapcsolgatta egyik csatornáról a másikra, de nem talált semmi érdekest, amely lekötötte volna a figyelmét. Így levett a könyvespolcról egy könyvet, és olvasni kezdte.  Félnyolc körül elment fürödni, megágyazott és ismét végig zongorázta a csatornákat. Egyik filmes csatornán épp elkezdődött egy érdekes film, még érdekelte is a történet, tetszett is neki.  A film egy lányról szólt, ki véletlenül a szüli, házban felfedezi, hogy a konyhaszekrény átjáró a másvilágra. Jó darabig nézte a filmet, de egy idő után valami elterelte a figyelmét a filmről. Ez a valami nem volt más, mint maga a macska, kinek az est folyamán nem volt szabad a szobába tartózkodnia. A macska helye a bejárati ajtónál található fekhelyén lett volna a helye.

De nem volt ott. Rá nem jellemző módon a tappancsával nyitogatni kezdte a szoba ajtaját. Barbara felkapta a fejét és az ajtó felé nézett. Csak azt látta, hogy a macska a lábával nyitogatja azt. Többször rászólt, de a cica csaknem hagyta abba. Percekkel később a cicus berontott a szobába. Barbara megijedt tőle, mert így még az imádott cicát nem látta még viselkedni az örökbefogadás óta. Feltérdelt az ágyon. Az álmosság percek alatt elillant a szeméből. Hiába szólongatta a nevén a cicát, de nem hallgatott rá. Barbarát egy furcsa nyugtalanság fogta el a macskát látva. A cica kizárólag egy pontra összpontosította minden energiáját. Domborodott háttal állt az ágy és a radiátor között, a szőr a hátán úgy állt fel, mint mikor Barbara megfürdette. Nyávogott a radiátornak. Barbara kiszállt az ágyból, igyekezett a kedvencét megfogni, de az csak nyávogott és fujtatott a lányra, néha – néha a lány kezét igyekezett megharapni. Barbara felszisszent. Fél óra kemény harc után, végül sikerült megfognia és kitessékelnie a szobából. Az ajtóból még egyszer ránézett az állatra, bele egyenesen gyönyörűség szemébe, a cica szemébe furcsa fényt látott felvillanni. A látvány megbabonázta a lányt. A macska nem dorombolt, mint mindig, mikor letette és megsimogatta a hátát vagy épp az ölében tartotta. A cica élesen felnyávogott. Így még sosem hallotta a hangját. Bevágta kedvence előtt a szobája ajtaját, s olyat tett, mind eddig még sosem. Ráfordította a kulcsot. Miután visszamászott az ágyába, furcsa szellő birizgálta meg a bokáját. Odakapott. Semmit sem látott. Csupán a macska harapdálásnak a helye fájt egy kicsit neki. Eszébe jutott a cica furcsa viselkedése, ismét kimászott az ágyból, és odaguggolt, ahova a macska nyávogott. Végig tapogatta a radiátort, majd a szőnyeget.  Semmi különlegeset nem tapasztalt. Befeküdt az ágyba és olvasni kezdte a könyvet, de csak nem hagyta nyugodni a dolog, és mindig odanézett. Kintről kaparászás, nyávogás, csattanás hallatszott.

A macska határozottan, többször nekivágódott az ajtónak. Igyekezett odabentről nyugtatni a macskát, de nem akart csillapodni. Bosszúsan feküdt vissza. Nagy nehezen, de elnyomta az álom.  Álmába beszűrődött a macska kaparászása, és a Tv-ben sugárzott műsor. Rosszul aludt, egyik oldaláról a másikra fordult, valahol egy autó dudált, a késői óra ellenére az egyik szomszéd füvet nyírt a háza előtt, valaki ízeset káromkodott.  Újból megfordult, folyt a víz a hátáról. A hőmérő elérte a negyven fokot. Motyogott magában valamit, majd megfordult.  Még a takarót is leverte magáról. Félálomban hallotta, hogy a macska nem hagyja abba a veszett kaparászást. Percek telhettek el, mikor is egy hatalmas dörrenés felébresztette. Dobogó szívvel ült fel az ágyában, s amennyire sikerült a sötétségben körbetekintett, de semmi olyasmit nem látott, amely felébresztette. Még a macska is abbahagyta a vad kaparászást. Ránézett az órára. Hajnali egy múlott pár perccel, a TV is ment még.  Szíve még mindig hevesen vert, így egy kicsit filózott ,hogy kikapcsolja- e a készüléket. Végül úgy döntött, hogy kikapcsolja, erőt vett magán és kikapcsolta. Igyekezett elaludni, s könnyebben ment, mint gondolta volna. Hogy álmodott –e valamit, azt nem tudta volna megmondani, csupán azt tudta, hogy az ébresztő elég hamar megszólalt.  Lenyomta.

Nyújtózkodott egyet, boldogan és mosolyogva ébredt fel. A naptár keddet mutatott. Kiugrott az ágyból, elvégezte a szükségleteit, felöltözött, s még nem tűnt fel számára semmi szokatlan. A gondolataiból a macska is kiesett.   Kilépett az ajtón, beült az autójába és elindult dolgozni, mint minden hétköznap. És még mindig nem tűnt fel számára a sok változás, ami körülvette őt. Dudorászva vezette az autót az ismeretlen úton az ismeretlenbe. Mert a körülötte levő környezet teljesen megváltozott.

Úgy gondolta, elkerüli a reggeli csúcsforgalmat, s rövidebb úton indul el a munkahelyére. Jobbról – balról vette a kanyarokat, s nem tűnt fel számára továbbra sem az idegen környezet. Csak a sehova sem vezető kanyarokat rótta. Az egyik kanyar után végre egy zöldövezeti városrészhez ért. Hirtelen taposott rá a fékre. Döbbenten tapasztalta, hogy ahol a munkahelyének kellett volna állnia, hűlt helyét találta. Átfutott az agyán a gondolat, hogy talán rossz helyen fordult be, s a város részére ért, melyről eddig fogalma sem volt, pedig úgy tudta, hogy kertes, családi házak a város azon részén vannak, ahol ő is lakott. Ismerte a város minden zugát, hisz itt nőtt fel. Egy kósza ötlettől vezérelve az utat rótta, úgy döntött, visszamegy a házához. De hiába. Éppúgy, mint a munkahelyének, a házának is hűlt helyét találta. Illetve ház állt azon a helyen, hol az ő házának kellene állnia, de ez a ház nem az ő háza volt. Megrökönyödött, és kiszállt az autóból, hogy jobban körülnézzen az ismeretlen területen, jobban szemügyre vegye a környezetet.

Elért a szomszédos utcához, és az álla majdnem leesett a döbbenettől. Emlékezte szerint e területen parknak kellett volna lennie, homokozóval, egy kisebb játszótérrel, padokkal és kutyasétáltatóval. Minden eltűnt, s ez a kis utca nem állt másból, mint, bankokból, hotelekből és éttermekből.  Ismét megfordult, s a kis utcától balra indult el, hogy arra is körül nézzen. Tízpercnyi gyaloglás után elért egy kisebb kereszteződéshez, megállt, percekig gondolkodott merre induljon. Hirtelen vezérelt ötlettől jobbra fordult. Alig lépett előre, mikor újra megrökönyödött. E terület nem állt másból, mint omladozó, elhagyott épületekből, melyeket graffitik díszítettek. Barbara értetlenül, összezavarodva állt a kietlen területen. Valahonnan egy kósza szellő, macskanyávogást hozott feléje. A szíve nagyot dobbant, és hívni kezdte a macskát. De a cica nem bukkant elő, és a nyávogás is abbamaradt.

Ám, mielőtt pánikba esett volna, futni kezdett az autójához, bevágta magát a volán mögé, és elindult arra, amerre a temetőt sejtette, hogy felkeresse a szülei és nagyszülei sírját. Éppúgy, mint a házak esetén, a temetőnek is nyoma veszett. A temető helyén kietlen, elsivatagosodott terület helyezkedett el. A fülét ismét megcsapta a macska nyávogása Kiszállt az autóból, körülnézett, hívta a macskát, de éppúgy nem bújt sehonnan se elő, mint az utca résznél.  De ez volt az első, hogy emberi hangokat hallott. Vagy ahhoz hasonló, dallamos beszédet. Körbetekintett. Nem látott semmit. Fagyos tekintettel indult vissza az autóhoz. De mielőtt beült volna az autóba, újból megcsapta a fülét, a furcsa, dallamos hang. Előre tekintett, s a temetővel szembeni oldalon meglátta azokat, kiknek hangját hallotta. Furcsa kinézetű járókelőket pillantott meg. Tátott szájjal nézett rájuk De rá senki sem figyelt.

Nem teketóriázott, bevágta magát az autóba és a gázpedálra taposott, és igyekezett elhagyni a furcsa várost. Őrült tempóban vezetett, úgymint eddig sohasem.  Egyik pillanatban még látta a furcsa kinézetű embereket, a körforgóban kanyargott, a másik pillanatban alig tudott lefékezni, mert hirtelen felbukkant előtte egy nagykapu, amely egyenesen a sötétségbe vezette a lányt. Nagy lökést érzett, és minden elsötétül előtte.

Az óra ébresztője követelőzve csörgött, Gyönyörűség vadul kaparta szobájának az ajtaját. Álmos tekintettel nézett rá az órára. Reggel félnyolcat mutatott. Hatalmast ásított, nyújtózkodott egyet, és szólt a macskához is pár kedves szót. Gyönyörűség hangját meghalva, még vadabbul kaparta tovább az ajtót. S mint akit a villám csapott meg, úgy ugrott ki az ágyból. Minden az eszébe jutott a tegnap estéről. A macska furcsa viselkedése, hogy elindult dolgozni és egy igen furcsa és különleges városrészhez ért, ahol nem talált mást, csak kietlen területeket, elhagyott házakat, és igen különleges kinézetű embereket.  Dolgozni indult? Az lehetetlen! Hisz tegnap péntek volt! Gyorsan visszalépett az ágyhoz, felvette a naptárt, és megnézte milyen nap van. a naptár szerint szombat volt. Mi történt vele? Semmi ésszerű magyarázat nem jutott az eszébe. Egyben biztos volt. Nem álmodott, ahhoz túl valóságos volt.

Kinyitotta az ajtót, a macska bevágtatott, egyenesen a radiátorhoz szaladt. A szőr felállt a hátán. Barbara odasietett, óvatosan közelítette meg a cicát, és óvatosan simogatni kezdte a macska hátát. Eszébe jutott, hogy tegnap este megkarmolta. A macsek a kezéhez dörgölődződött. Felemelte, s. Felkapta a kocsi kulcsát. Nem foglalkozott semmivel és senkivel. Pizsamástól kicsörtetett az utcára, hóna alatt a macskával. Páran tartózkodtak kint az utcán, annak ellenére, hogy szombat volt. De egyikőjük sem foglalkozott a lánnyal. Barbara beült az autóba, a macskát maga mellé ültette az anyósülésre. Kitolatott, és elindult azon az úton, amerre a munkahelyére szokott menni. Az irodaház pontosan ott állt, ahol szokott. Az út során semmi különlegességet nem tapasztalt. Elindult a temetőhöz vezető úton. Kiszállt és besétált a temető nyitott kapuján. Nem foglalkozott azzal, hogy a reggeli harmattól, vizes lett a lába. Sietett a sírok között, a szíve hevesen dobogott. A sírokat megtalálta. Megkönnyebbülve sóhajtott fel. Megnyugodott. Boldogan ült vissza, de egy valami még mindig ott motoszkált a fejében. A graffitis házak. Hazasietett.  Arra gondolt, elsétál azon a szakaszon, amerre a graffitis házakat látta. Kiszállt az autóból, a macskát kiengedte, ki örömmel csúszott be a kerítés alatt. Ahogy odanézett az anyósülésre, nem akart hinni a szemének. Ahol az előbb még macska ült, egy fénykép volt található. Felvette, és jól megnézte. nem emlékezett rá, hogy ő valaha is fényképet tartott volna az autójába. Amint meglátta a képet, hatalmasat kiáltott.

A képen nem volt más látható, mint azon graffitis házak, amelyeket a titokzatos városrészen látott, kalandos útja során. Barbara elmosolyodott, és arra jutott, hogy téridőt ugrott, és ő egy párhuzamos világban járt.

Létezik a világmindenség, és a mindenségben egy bolygó, amelyen az ember
megvetette lábát, és vele együtt a természet. Az ember megszületik, él
valameddig a Földön, majd eltávozik egy másik életbe. Legalábbis egyesek így
gondolják, és mélységesen hisznek is benne. Körforgás körforgást követ. De a
mai ember nem tekint maga elé, csak megy a hétköznapok szürkeségeiben, és
nem veszi észre mindazt, ami körülötte és a szeme előtt megy végbe. Így arról
sem akar tudomást venni, hogy ő előtte is már éltek a Földön, de ciklusokként
kihal a Föld, hogy az adott élet után új élet serkenjen. És az akkor élt
embereket valakik segítették, olyanok, akik a világegyetem valamely szegletéből
érkeztek és tanították őket. Aztán történt valami, amire a mai napig nincs
magyarázat. Az idegenek elkerülték a Földet, míg egy nap a századforduló
környékén lelkes fiatalok csoportja megalapította a szervezetet, melynek fő
feladata az idegenekkel való kapcsolatfelvétel, és azon idegenek titokban tartása
az emberek elől, akik a II. világháború óta sűrűbben lakják a Földet. Az
idegenek a Naprendszeren túlról, számtalan galaxisokról érkeztek, hogy
barátságot kössenek az emberekkel. Nem akartak ők rosszat, de egyesek
kihasználták a lények jóindulatát, és rosszba akarták belevinni őket. A Földre
érkezett lények mesélni kezdtek azoknak, akik a szervezet alapító tagjává váltak.
Meséltek egy időről, mikor még kietlen, forrongó volt a Föld, ahol ember a
lábát sem tudta volna megvetni. A lényeknek sem volt pontos információja,
mikor és egyáltalán milyen volt az Univerzum kezdetleges állapota.
Megközelítőleg húsz milliárd évvel ezelőtt történt a nagy robbanás, aminek
következtében kialakult a világmindenség és a bolygók, így a Föld is. Ők már a
világegyetem keletkezése előtt is éltek, léteztek, egy párhuzamos
világegyetemben. Fejlettségük és technikájuk már akkor jóval meghaladta a mai
modern ember fejlettségét. Miután a bolygók lenyugodtak, és a Földön az
ember megvetette a lábát, szürke kis barátaink szorgalmasan látogatni kezdték a
még fejlettségi szint alatt álló emberegyedeket. De meséltek még egy érdekes
dolgot az ember előtti világról a Földön. Ugyanis, mielőtt az ember megjelent
volna, mások uralták a környezetet és a természetet. A kialakuló és megnyugvó
Földet kezdetlegesen furcsa kinézetű lények lakták. Némelyikük úgy nézett ki,
mint egy fosszília, csigaszerű lények, bár életben maradtak, az ősóceánban
találtak menedéket, aztán igen hamar eltűntek a Föld felszínéről a sáremberek.
Illetve beszéltek még egy igen furcsa dologról, ami Európát érintette. Mert
Európa előtt már létezett egy Európa. Erre viszont bizonyítékot találtak a
régészek, és elnevezték őket „Homo Sapiens 0”-nak. Valójában kik voltak ők,
arra nem tudtak megfelelő választ adni a kis szürkék, mint arra sem, hogy a
Földön élt emberelegyek miként tűntek el, vagy lehet, hogy maguk az idegen
lények tüntették el, de erre pontosan már nem emlékeztek. Aztán pár év múlva
újra benépesült a Föld, ember és madár keverék, mégis emberszerű kicsi lények
vették birtokba a planétát, velük együtt a mesékből jól ismert óriásokkal együtt.
Hosszú évtizedekig éltek egymás mellett, az Óriások nem foglalkoztak a kis
szürkékkel, de a madárszerű emberelegyek bolondulásig imádták az égből
érkező furcsa lényeket. Falták minden egyes szavaikat, istenként tekintettek
rájuk. De a hosszú évszázadok után, valami történt a légkörrel. Mai
elnevezéssel bekövetkezett egy globális felmelegedés, ami elviselhetetlenné tette
a Földön való életben maradást. Egyes feltételezések szerint, az óriások
felfedeztek egy anyagot, vagyis kristályt, amibe kódolt üzentet tápláltak, az őket
követő lények számára.
A kristályok – egyfajta katalizátorok, egyfajta számítógépek, amik a megfelelő
időben életre kelnek, hogy a következő lényeket figyelmeztessék a Föld
végórájára, hogy időben tudjanak lépni, mielőtt ők is úgy járnak, mint ők
maguk – eltűnnek a felszínről. Hogy ez a legenda igaz-e, a kis szürkék nem
tudtak pontos választ adni, mert miután bekövetkezett a nagy légköri káosz,
nem tudták a bolygót megközelíteni és leszállni rá. Hosszú-hosszú évezredek
teltek el, mire a Föld képes volt regenerálódni, majd miután meggyógyította
önmagát, a bolygón megjelentek a dinoszauruszok. Mint ismeretes hatvanöt
millió évvel ezelőtt egy bolygó becsapódott a Yucatán félszigeten, amely
kiirtotta a dinoszauruszokat.
A dinók kihalása után, a Föld ismét új életre kelt, megjelentek az ősfajok. A
majmok felemelkedtek és megindultak az emberré válás útján, ami igazi kihívást
jelentett a szürkék számára. Mindenre igyekeztek az ősembereket megtanítani,
nagy kihívást a barlangrajzok jelentették, majd a későbbiek folyamán a leyvonalak használatának megtanítása. A festményeken látszódó fura alakok, akik
az égből érkeznek közéjük, azok ők maguk: a kis szürkék. Hisz akkoriban csak
ők érkeztek a Földre, a többi idegen lénynek nem sok kedve volt, hogy náluk
sokkal primitívebb lényeket látogassanak egy olyan bolygón, ahol nem tudnak
mit kezdeni az ott élőkkel, és a bolygó adta lehetőségekkel. Mert az ő
szemükben mindkettő primitív volt. Persze az idő előrehaladtával a
véleményük megváltozott. És ők váltak a későbbiekben minden rossz okozóivá.
Segítették a felemelkedő embereket a földművelésben, az építkezésekben. Főleg
a piramisok építésében. Az ember egyre jobban fejlődött és az idegenek úgy
érezték, már nincs értelme a közbenjárásuknak, és elhagyták a Földet. Csak az
ember tudatalatti őrizte meg a lényeket, és sok anekdotát írtak róluk. Van egy,
mely az ő nyelvükön, az úgynevezett angyalnyelven íródott, ami nem volt más,
mint az Énok Könyve.
A változást a II. Világháború hozta el. Sokan furcsa, érdekes égi
jelenségeknek lettek szemtanúi. Néhányan úgy vélték, hogy Hitler új manőverbe
kezdett, repülő csészealjnak álcázott gépekkel szeretett volna a területekre
behatolni, kémkedni vagy esetleg bombázni. Hogy igaz volt vagy feltételezés,
sosem derült ki. A háború alatt az emberek, akik észlelték a különleges égi
jelenségeket, az óvóhelyeken beszélték meg a látomásokat. Senki sem
foglalkozott akkor még velük, úgy hitték, hogy a háború borzalmai elől
igyekeznek így elmenekülni, nem gondolni rájuk, a saját és a gyermekek
szórakozására találták ki a történeteket. Ebben az időben az idősebb Tim
Night, aki később vette fel ezt a nevet, és vált elismert csillagásszá, több
alkalommal részese lett ufó találkozásoknak, nemcsak az égbolt tanulmányozása
során, hanem a későbbiekben személyesen is. Így ismerkedett össze az
Androméda tanács tagjaival és vezetőjével: Alfával, majd alakított ki szoros
barátságot.
A tanács és néhány kis szürke segítségével a londoni Highgate temető
eldugott részén, pár megbízható emberével, akik nemcsak csillagászok voltak,
hanem klubtagok is, megalapították a szervezet elődjét. Majd megérkeztek a
különböző galaxisokból másfajta lények.
Így érkezett meg a Földre Apód és Ursa, majd a későbbiek folyamán Lexen
és emberi bőrbe bújt, a szervezet segítője és az idősebb Tim Night barátja:
James.
A szervezet és a lények jó volt az együttműködés. Fő céljuk, hogy az
emberek elől eltitkolják, hogy idegen lények látogatják a Földet, és kísérlet
céljából rabolnak el embereket. Mint az a későbbiek folyamán kiderült. Mélyen
hallgattak róla, és igyekeztek újabb tagokat toborozni. A toborzás során
olyanok is a szervezet tagjává váltak, akik mást akartak elérni a szervezettel, az
idegenekkel. Rosszat akartak az emberekkel, az emberiséggel, a világgal. Hiába
lett vége a háborúnak, egyes hatalmi szervhez tartozó elit úgy vélte, valamit
tenni kellene az emberiséggel. Egy egységes világba tömöríteni őket az Új
Világrend keretein belül. Így a szervezet tagjainak fogalma sem lesz arról, hogy
jóval előttük már létezett egy szervezet, amely a mai napig létezik, befolyásol, át
akarja szabni a világot.
A titkos szervezet tagjai befészkelték magukat nemcsak a szervezetbe, hanem
a bankokba, a politikába, az oktatásba. És mindenhova, ahol olyan személyekre
akadnak, akinek gyenge a lelke, és könnyen befolyásolhatók álszent, hamis
hírekkel, és a gyenge lelkeket képesek rettegésben tartani. Hamis név alatt
szőtték gonosz terveiket, befolyásolva két még náluk is gonoszabb lénnyel.
Három évvel a háború után, Tim Night és segítői megsejtették, hogy árulók
vannak a csapatban, de úgy döntöttek, visszatérnek Magyarországra. Egy helyre,
ahova Tim fiatal korában nagyon szeretett járni, kikapcsolódni. Elutaztak
Magyarországra, és megkezdték a munkákat a tolnai halastavak alatt.
Mindeközben keresték az új tagokat. Jártak bent a közeli városokban és
falvakban. Így akadtak rá egy parasztasszonyra, Rózsára és családjára. Rózsa
lánya, Katalin négyéves volt csupán, amikor egy nap, furcsa ruhába öltözött
férfiak érkeztek hozzájuk. Katalin apja dühös volt, ordított az idegenekkel.
Olyannal traktálják a feleségét, ami csak mese. A négyéves Katalin hitt a férfiak
minden egyes szavának. Rózsa megváltozott, hol dolgozni járt, hol pedig a
férfiakkal távozott. Lassan tönkrement a családja, férje elhagyta, de a lánya
imádta az anyját, aki különös lényekkel kommunikált. Aztán egy nap
mindketten odaköltöztek a szervezethez. Az élete éppúgy, mint az anyjának,
hazugságokból állt. Katalin cseperedett, így egyre jobban bevonódott abba,
aminek anyja révén gyermekkora óta részese. Őt is bevonta a Szervezet,
miközben férjhez ment Ádámhoz. Katalin apja úgy halt meg, hogy mit sem
tudott a felesége és a lány nagy titkáról. Katalin kettős életet élt, mígnem két
eset kettétörte oly jól felépített életét.
Az első jóval az anyja halála előtt történt. Sokadik alkalommal távozott el
otthonról, minden magyarázat nélkül, míg egyszer a férje utána osont. Követte
őt, és eljutott a lejáróig. Némi tétovázás után, utána ment. Az volt életének
egyik legrosszabb döntése. Amit a megérkezése után látott és tapasztalt, örökre
megtanította arra, hogy hallgatni arany. Iszonyodva nézte a lényeket, akik
hozzábeszéltek, és még jobban elszörnyedt. Nagy nehezen, de kötélnek állt és
esküt tett, hogy soha, de sohasem beszél arról, amit látott és hallott, de
legfőképp arról, hogy az anyósa és a felesége miféle szervezet tagja.
Élték életüket, igyekeztek a gyerekek előtt úgy tenni, mintha minden jó volna.
De az anyósának és a feleségének volt még egy titka, amiről ő nem tudott. A két
asszonyt megkörnyékezte a szervezetnél még hatalmasabb szervezet : Az
Illuminátusok.
A két nő megszokott kettős életét élte. Egészen az átkozott novemberi
napig.
Ádám felesége már hetek óta otthon volt, alig mozdult ki. A férfi nem
tulajdonított jelentőséget neki, nem kérdezett rá, csak épp furcsállta. Mint azt
is, hogy az anyósa sem jelentkezik. A gyerekek fel is hozták, de Katalin csak a
vállát vonogatta. Míg egy nap szólt a telefon, és Katalin eltűnt. Két teljes napra.
Hiába kérdezték, ismét csak a vállát vonogatta.
Mindeközben a szervezetnél két űrlény: Ursa és Apód gonosz tervüket
szövögették a sáskalények vezetőjével, Lexennel és a hatalmi elittel. A szervezet
két öregasszonya, Rózsa és Hilda kihallgatta. Bár ők ketten már utalást is tettek
az idősebb Nightnak, de kinevette őket. Pedig a két asszony híres volt a
jóslatairól. Rózsa és Hilda megjósolta, hogy áruló lesz a csapatban, aki miatt
valaki meghal közülük.
Az egész azzal kezdődött, hogy ők lemerészkedtek az alagútba a lények után,
ami keresztülhaladt a katolikus templom alatt és a temetőbe vezetett. Ám az
alagútban nem voltak egyedül. Egy rablóbanda is felfedezte az alagutat, és ott
igyekeztek elrejteni a szajrét. A lények mentek elől, utánuk lopakodva Rózsa és
Hilda, szemben velük pedig a rablók. Az elöl haladó lények az ismeretlen
hangokat hallva megtorpantak, így a két asszony beléjük rohant. Apódék
számára nem volt mód kérdőre vonni a két asszonyt, a betolakodókkal kellett
kezdeniük valamit. Miután megbeszélték mit tesznek, a két asszony ment elől,
mögöttük a lények. De Ursa és Lexen nem bírtak magukkal, és mielőtt Hilda és
Rózsa a rablók elé toppantak volna, ők ketten kiviharoztak a hátuk mögött,
meglepve a négy férfit. Azok elkerekedett szemekkel néztek az idegenekre. De
mielőtt bármit is tehettek volna, a lények nekiestek a meglepett embereknek,
néhány társukkal együtt, akik velük jöttek. A két asszony nem tudta végignézni,
amit azok művelnek az emberekkel. Valahonnan a kezükbe került két vasrúd, és
ütni-vágni kezdték az idegeneket. Ezekben a percekben lépett oda a pap, aki
néha ezen az úton ment vissza a templomba. Így szemtanúja lett az
eseményeknek.
De az alagúton keresztül még valaki érkezett. Katalin volt az, aki az anyját
kereste. Akaratán kívül, belekeveredett a történésekbe. A pap nem akart hinni a
szemének. Számára oly kedves két személy, üt-vág ártatlanokat. A pap közbe
akart lépni, de miután meglátta az idegeneket, keze megállt a levegőben. Még
levegőt is elfelejtett venni. Így nem vette észre a feléje száguldó Katalint, akinek
a kezében szintén egy vasrúd volt. Az idegenek az embereket „fogyasztották”, a
két asszony a lényeket ütötte, míg Katalin a papot. Félóra eltelte után a véres
valóságot bámulták.
Rajtuk kívül Apód, Ursa és Lexen maradtak életben. Kis tanakodás után,
mélyedést vágtak az alagút talajába, és beletemették a halottakat. A pap
zsebében Júdás medálokat találtak, amelyre esküdt tettek, hogy az est
történéseiről mélyen hallgatnak.
De a lények nem bírtak magukkal, a gyilkosság még jobban lázba hozta őket.
A tervük, melyet jól kieszeltek, kegyetlen volt az emberiségre nézve. Igyekeztek
ismételten felvenni a kapcsolatot a hatalmi elittel. Hilda hiába figyelmeztetett,
senkit sem érdekelt, és a katasztrófa bekövetkezett.
A hatalmi elit megjelent a szervezetnél, és rosszba akarta vinni a három nőt.
Rájuk akarták kényszeríteni akaratukat, hogy az egész világon az embereknek
napról napra rosszabb legyen, és meghajoljanak az akaratuk előtt. Nekik is meg
kellett volna hajolniuk a hatalmi elit akarata előtt, hisz tagjai voltak az
Illuminátusok szervezetének, és Katalin szépen haladt a ranglétrán. Szép jövőt
jósoltak számára, azt pedzegették, hogy az első nő lehet, aki eljut a nagymesteri
pozícióig. De ezt odabent a szervezetnél senki sem tudta. Azon a novemberi
éjszakán zuhogott az eső. Hilda a balhé kitörése előtt igyekezett ismételten
megmagyarázni a megmagyarázhatatlant az idősebb Night-nak, de az öreg
kinevette. Nem is sejtette, hogy ez volt élete utolsó nevetése. Percekkel Hilda
távozása után megölték. Ők csak puffanást, kiabálást, végül egy ordítást
hallottak, és csend borult a létesítményre. Mindenki odakint tolongott. Majd
Lexen és Apód egy testet húztak maguk után.
Katalin felsikított és utánuk eredt, de nem érte őket utol. Csak sejteni
lehetett ki, vagy kik lehettek a tettesek. Aztán elszabadult a pokol. Rózsa a lánya
után szaladt. Kijutott a felszínre, a zuhogó esőre. Az árulók, a hatalmi elittel
karöltve fenyegetően várakoztak, majd az egyik miniszter előre lépett és
Rózsára szegezte az ujját.
– Egy napon itt minden a miénk lesz! Megalakítjuk az egységes államok
rendszerét. A jogrendszer, a vallás, a bankok által kibocsájtott pénzeszközök,
minden.
Mielőtt Rózsa bármit is mondhatott volna, Apód hirtelen el akart szaladni.
Rózsa utána rohant, és az ottmaradtak egymásnak estek.
Katalin épp Ursával viaskodott, amikor felharsant az üvöltés. A zuhogó eső
ellenére is hallani lehetett a vértfagyasztó sikolyt. Katalin rohanni kezdett a
hang irányába, Lexennel és Ursával a nyomában. De már későn ért oda. Anyja
holtan feküdt előtte. Apód farka leszakadva, Tim akkor ért oda. Elsőre fel sem
fogta a látottakat, még az apja elvesztésének sokkja alatt állt. Fűtötte a bosszú,
és nekiesett Ursának és Lexennek. Mindkét lény felüvöltött a váratlan
támadástól, Tim megfogta Lexen farkát, nagyot lendített rajta, eltalálva vele
Ursát, aki hasra esett a váratlan csapástól. Lexen farka is, éppúgy, mint Apódé,
leszakadt. Ursa csupán megütötte magát.
Az idegenek szaladni kezdtek, de megfenyegették a szervezetet, miszerint egy
nap elpusztítják a Földet egy vírus által, és az életben maradottakat
rabszolgasorsba kényszerítik. Elmentek és a szervezet tagjai összetörten ott
maradtak a szakadó esőben.
Napokkal később Tim megjelent Katalinéknál, és közölte Rózsa halálát.
Katalin úgy tett, mint aki nem tud a történtekről, alig tudta megjátszani magát,
sírása igaznak tűnt. Ádám nem szólt semmit, tudomásul vette. A temetés után
élték megszokott szürke, rideg hétköznapi életüket, amiből a két lány semmit
sem vett észre.
Rózsa halála után húsz évre, a három lény beváltotta az ígéretét, és pusztító
vírust küldött a Földre.

Azon a hajnalon a falu felett egyre több furcsa fényjáték borította be az égboltot. Csak azok látták és nézték hitetlenkedve, akik e korai hajnalon munkába mentek. De tovább nem is foglalkoztak vele, csupán percekig, míg megnézték, és sietve tovább rohantak a buszmegálló felé.

De a lány más volt, mint a többiek, odakinn az utcán. Kilépett az udvarra, hogy a garázsból kiálljon az autójával. Elsőre fel sem tűnt számára, micsoda égijáték játszódik a feje felett, az égboltra is véletlenül nézett fel. Amit látni vélt, nem hitte el. Be-becsukta a szemét, de mikor újból felnézett, a képződmények, még mindig ott voltak, és játékot játszottak a hajnali égbolton. Színes repülő gömbök repdestek odafenn az égbolton. Aztán tovább, már nem is foglalkozott a különleges égi játékkal. Bepattant az autójába és a szomszéd város felé vette az irányt. De a különleges égi jelenség egész úton elkísérte. A szeme mindvégig az eget bámulta, de így tett mindenki. Majdnem végzetes balesetet okozva. Látta, hogy az előtte haladó autós, kinyúl az autója ablakából, és így igyekszik megörökíteni a furcsa játékot. Megfordult a fejében, hogy emléket örökít meg az utókor számára.  Lehet, neki is így kellene tennie? E furcsa jelenség a vég kezdetét jelenti? Elhessegette maga elől a bajlós gondolatokat, igyekezett vidám dolgokra gondolni.   Beért a munkahelyére, ott az össze munkatársa az udvaron, és a parkolóban állt, és mindenki az eget bámulta. Ő maga is csatlakozott a kissé megszeppent munkatársaihoz, és felnézett az égre. Az egyik idősebb férfi munkatársa megszólította, amit kissé furcsállt, mert e munkatársa nem igazán beszélt senkivel. Nem nézett rá, úgy beszélt hozzá.

- Látod az égboltot? Vajon ezek mik lehetnek?

- Igen, látom. Tényleg, nagyon furcsa. Ilyet még én sem láttam. Fogalmam sincs, hogy ezek vajon mik lehetnek.

Sokáig nem tudtak töprengeni rajta, mert megkezdődött a munka. Míg a többiek rég kiverték a fejükből a látottakat, addig a  lány fejéből nem tudta kiverni , s egész idő alatt ,csak ezen járt az agya. Hazaérve is izgatott volt, s alig várta, hogy újból beköszöntsön a hajnal, mert biztosra vette, hogy másnap újból kezdődik a furcsa égi játék. De csalódnia kellett. Furcsa jelenség csak egy hét múlva jelent meg újra, ugyanabban az időpontban, s egész délelőtt látni lehetett.  De az emberek a repülő gömbök ismételt látványától teljesen megzavarodtak, de egyben félelemmel és csodálattal teli arckifejezéssel bámulták az eget, főleg azok, akik először látták az égi jelenést. Valahonnan a kora hajnali nyári szellő kiálltásokat hozott feléjük, a lány mellett álló vagy épp érkező emberek leborulva imádkozni kezdtek. Úgy hitték, hogy e különös égi játék Isten figyelmeztetése, egy hírnök, hogy változzanak meg, mert közel a végítélet napja.

A várt végítélet napja nem következett be, az emberek élték tovább a megszokott életüket, el is feledkeztek róla, s a média sem igazán firtatta a nyári égbolton lejátszódó jelenséget. De egy valaki nem tudta elfeledni: a lány. Vajon mit láttak? Egy példátlan atmoszferikus jelenséget vagy esetleg nyitva felejtett téridő-kapun át lejátszódó égi háborút? Kérdéseire a válasz egy évig ott lebegett a levegőben.

Percre pontosan rá egy évre, minden úgy játszódott le, mind azon a bizonyos forró nyári hajnalon. E hajnal is épp olyan forró volt, vagy talán még melegebb is. A lány kilépett az udvarra, nem gondolt semmi rosszra, csupán a kegyetlen meleget szidta, meg a napot, ami előtte állt. Estig nem is volt semmi szokatlan, de hazafele tartva már egyre jobban. Nem értette miért, de egész nap izgatott volt, és érzete, hogy e napon valaminek történnie kell. Kilépett a munkahelyéről, és leszegett fejel közelítette meg az autóját, míg oda nem ért, nem tűnt fel számára, hogy a parkolóban állók valamit nagyon néznek. Csak a csendre lett figyelmes, mert itt mindig nyüzsgés szokott lenni ilyen tájban. Felkapta a fejét és körbenézett. Nem látott mást, mind az embereket, kik nyújtott nyakkal az eget bámulták. Ő maga is követve a példájukat, felnézett az égre. S döbbenetére az égbolton hasonló jelenség volt látható, éppúgy, mint egy évvel ezelőtt.  Csupán egyben különbözött a másik jelenségtől. Míg az színes volt, addig ezek fénykörök voltak, egymásba fonódva. Valaki megszólalt a tömegben. Hangja a csendben késként hatolt mindenki szívébe.

- Ez a jelenség befolyással lesz több jövőbeli eseményekre, higgyék el.

- Persze. Mert ezt is megjósolta Nostradamus? Vagy talán, jel arra, hogy újabb világégés van kilátásban?

- Semmi ilyet nem mondtam.

- De gondolt?

- Nem gondoltam. Csupán hangosan gondolkodtam.    

 Ismét csönd telepedett a tájra és továbbra is az égi jelenségeket bámulták. A lány megvonta a vállát, beült az autójába és hazahajtott. Nem nézett semerre, csak előre. Az egész teste remegett z idegtől és a félelemtől. Kipattant az autóból, most sem nézett az égre, beszaladt, magára zárta a szobája ajtaját, és úgy várta a hajnalt. Sejtette, hogy nincs még vége a dolognak, valószínű, hogy másnap hajnalban, újabb jelenségben lesz részük. Alig aludt, izgatott volt, és nem is alaptalanul. Kipattant az ágyból, felöltözött, még a kávéját sem itta meg. Kirohant az udvarra. Azonnal az égre tekintett. A sejtése beigazolódott. Öt színes kör lebegett egymás mellett az égen.   Lehet, hogy még is igaza lesz, annak a munkatársának, aki hangosan gondolkodott, hogy ezek a jelenségek valaminek az előjelei. Mondjuk, a világvége eljövetelét jelzi. Előfordulhat, hisz az emberiség megérett arra, hogy eltűnjön a Föld felszínéről, mert annyi rosszat tett. Újra feltekintett az égre, s döbbenve vette észre, hogy az öt színes kör eltűnt. Kinézett az utcára, de minden csendes volt. Úgy tűnt számára, hogy az égi játék, csak őt örvendeztette meg. Megnézte az órát, túl korán volt még, rengeteg ideje volt, hogy munkába menjen. Régebben olvasott valamiről, egész éjjel ezen törte a fejét. A szó nem jutott az eszébe. De most igen. És arról is olvasott, hogy egy festmény meg is örökítette ezeket a fura égi jelenségeket. Játszani kezdett a billentyűn, különböző szavakat ütött be, mire megtalálta, amit keresett. Az egyik, melyet keresett egy Urban festő festménye volt, melyen megörökített egy hasonló égi jelenséget, későbbiekben e festmény heves vitát váltott ki. Számos tudós úgy tartja, hogy a festő megörökítette az első, úgynevezett halo jelenséget, mások ezt cáfolták, és úgy gondolták, hogy a festő egy igazi égi csatát örökített meg. Lecsapta a laptopt, és úgy gondolta megtalálta a választ, a különös jelenségekre. Már nem is izgatta annyira a dolog, nyugodt szívvel indult munkába. Élete legnagyobb tévedése volt. Nem is sejtette, hogy hamarosan mindennek vége lesz.

Eltelt két hét, úgy, semmi sem történt. Legalábbis, ami az égi jelenségeket érintette.  Hét közepe felé jártak, mikor is ismételten valami megjelent az égen. Több forma volt, nem egy. Több százra volt tehető a számuk. Különböző geometriai formát öltöttek.  Munkába igyekvők, még maga a lány is, tátott szájjal bámulták az égboltot. Mert valami igazán különleges dolog történt a fejük felett. Nemcsak a különböző formáktól maradt tátva a szájuk, hanem valami egészen különleges dolog történt, ilyet még nem láttak.  Két alakzat, egy háromszög és egy négyzet, vándorolni kezdett az égen, majd a másik pillanatban összeütköztek, s vakító fényesség árasztotta el az eget és a környéket.  A fényesség nem tartott tovább egy percnél.   Miután vége lett a fényáradatnak, minden elcsendesült, csak a különleges formák maradtak az égen, melyek a nappal beköszöntével nem látszódtak.

El is feledkeztek a dologról, egészen délutánig. A boltból, ahol a lány is dolgozott, a vevők jöttek be és ki, míg egyszer csak az egyik vevő, ki távozott a boltból, rohanva, és zihálva futott be az épületbe. Mindenki ránézett.

-Mindenki menjen ki az épületből, és nézzen fel az égre.

Eladó, vevő mind kirohant, majd fellökve az asszonyt. Aztán csak álltak, némán szájukat tátva. Odakint este volt, annak ellenére, hogy délután volt. Ennek ellenére, a Nap gyönyörűen sütött az égbolton, egészen addig a pontig, míg alakját és fényét meg nem változtatta. Mérete vetekedett a Holdéval. Úgy tűnt, mintha a Nap vért könnyezett volna, és egyre sötétebb lett az égbolt. Majd hirtelen telihold lett, és a Hold vérvörös színben pompázott reggelig. De nemcsak itt, hanem a világ minden táján megfigyelhető volt e furcsa égi jelenség. Az üzletek bezártak, az oktatási intézményekben a tanítás nem folytatódott, az emberek félve indultak haza. Alig mertek az égre tekinteni, páni félelem lett urrá mindenkin. Alig mertek aludni, valahol legbelül mindenki felkészült a legrosszabbra, és tudták, hogy reggelre valami történni fog.  Épphogy az óra elütötte a hat órát, az emberek kirohantak az utcára, és az égre emelték a reszkető tekintetüket. Amire tegnap óta gondoltak, bekövetkezett.

E reggelen a Nap vérvörösen köszöntött rájuk, s vérvörösre festve az utcákat és az égboltot is.  De e jelenség mellé még valami társult. Újfent megjelentek az égen a különféle alakzatok gömbökkel társulva, mik a Nap irányába haladva, némelyikük összecsapott egymással, s mint a tűz, vérvörös színben pompázva felrobbantak, majd darabjaikra hullottak szét.  Az emberek egymás kezét fogva imádkoztak.  Percekkel az égen történt robbanás után, furcsa szél kerekedett, és mindent lángba borított.  Mire a furcsa tűz, furcsa mód megfékezésre került, mindent felemésztett.  Nem maradt utána más, mint a vérvörösben játszó Nap és égbolt.

A férfi nem akart hinni a szemének, miután kilépett az udvarra, hogy kiálljon
az autóval. Hajnalodott. Az egész udvart reggeli fényesség töltötte be. Az
égbolton a csillagok furcsa mód fényesen világítottak, és a Hold óriási
nagyságban ragyogott. Túlságosan közel volt a Földhöz. Ilyet még sosem látott,
így percekig csak az eget és a Holdat bámulta. Távolból egy autó kürtje
harsogott, ettől felriadt az álmodozásból, gyorsan beült az autóba és elindult
dolgozni. A megszokott útvonalon haladt, ahogy minden reggel. A szeme nem
szokott hozzá a hajnali ragyogáshoz, ezért kezével eltakarta a fényt. Mikor kiért
a hatos útra, Paks irányából földöntúli pompa töltötte be az egész tájat. Ezután
olyat látott, amit eddig soha. A fények egyre élesebbé váltak, a Hold még
hatalmasabbra duzzadt.
Megállt. Nem foglalkozott a mögötte felsorakozó és hangosan kürtölő
autósokkal. Kiszállt, majd látta, hogy a rá mérges autósok is ugyanígy tesznek.
Mindenki az ég felé emelte a tekintetét. A különös fényt a Hold árasztotta
magából, ami egyre jobban beragyogta a tájat. Döbbenetükre a Hold megindult
az égbolton, egyesek felkiáltottak és Istenhez kezdtek imádkozni, mások
Nostradamus nevét ordították.
– Megjósolta Nostradamus! Itt a világvége! Eljött a végítélet napja!
– A jel, amely elhozza a harmadik világégést!
Egyesek kiugrottak az autóból, őrjöngve hagyták el a buszokat és rohantak a
vesztükbe, autók ütköztek össze frontálisan. A férfi érezte, hogy ez a nap, nem
olyan nap lesz, mint a többi. Beugrott az autóba és igyekezett minél előbb
beérnie a munkahelyére. Valamiféle különös érzés bujkált benne, és nézte a
különös pompában játszadozó tájat, és a furcsa Holdat, amely oda-vissza
vándorolt az égbolton. A sugarai teljes mértékben megbabonázták. Az érzés
továbbra is ott bujkált benne, nem akart szűnni, és ott motoszkáltak benne
azok a mondatok, amiket a megijedt emberek kiabáltak. Világvége, jóslatok,
világháború kitörése. Lehet, igaz lesz, és az égi játék egy beköszöntő rossz
előjele? Ez az egész nem ideillő, valami rossz.
Befordult a munkahelyére vezető útra, majd hirtelen fékezett, mert majdnem
belerohant az előtte álló autóba. A másik autó vezetője az eget bámulta. A
középkorú nő a munkatársa volt. A távolból autók fékcsikorgása, és az emberek
megdöbbenő, riadt kiabálásai hallatszottak. Végigmérte a kolléganőjét, aztán
rádöbbent, milyen csinos asszony. Kellemes megjelenésű, kissé teltebb
idomokkal áldotta meg a teremtő, a földöntúli pompában a szeplői ragyogtak
az arcán, az orra kissé fitos volt. A nő nem nézett rá, csak az eget bámulta. A
Hold középen állt, és fogyni kezdett. A férfi a nőhöz fordult.
– Látod a Holdat, és ezt a különleges fényjátékot?
– Igen, látom. Valóban nagyon furcsa. Ilyet még sosem tapasztaltam.
– Amikor befordultam a hatos útra, nemcsak én, hanem sokan megálltak és
az eget nézték. Sokan ordítottak. valakik a vesztükbe rohantak. A kiabálók
szerint Nostradamus megjósolta, hogy itt a világvége, vagy ki fog törni a
harmadik világháború. Ez az égi játék valami rossz kezdetét jelenti. Ezt érzem
már vagy húsz perce. Mikor kimentem az udvarra, nappali pompában úszott
minden, az idefelé vezető út is.
– Tudom. Majdnem az árokba borultam a fényjátéktól. De egyben egyet
értünk. Valaminek a kezdete. Régóta mondom, hogy az emberiség megérett a
végre. De azt kétlem, hogy a híres próféta megjósolta volna. Én nem hiszek az
írásaiban. Lehet, hogy ez az utolsó beszélgetésünk. A Hold és a Nap bekebelezi
a bolygót. Valószínű, hogy ezek az utolsó perceink, és láthatjuk, ahogy
meghalunk.
A nő ránézett a férfira a tekintetük találkozott. A férfi nem szólt semmit.
Erre gondolt ő is. Majd újra az eget kémlelték, nem tudták levenni a
tekintetüket a Holdról. A férfi nem tudja miért, de úgy döntött felveszi a
különleges jelenetet. Ha nem élik túl, legyen meg az utókor számára, mi okozta
a vesztüket. A Hold fokozatosan, lassú fogyásba kezdett. Jól kivehetőek voltak
a felszínén található kráterek. A férfi érezte, hogy a kollégája egyre közelebb
került hozzá. Mindkettőjüket határtalan boldogság járta át, és nem féltek a
közelgő veszedelemtől. Az arcukon túlvilági mosoly jelet meg, és boldogságban
várták a véget. Merthogy bekövetkezik a vég, amit oly sokszor megjósoltak,
ahhoz nem volt semmi kétség. A Hold olyan gyorsan fogyott, hogy percekkel
később csupán az egyik csúcsán világított. Valahol a távolban a templomtornya
elütötte a hat órát, és a tájra éjszakai sötétség köszöntött be, vele együtt néma
csend. Az emberek ledermedve álltak, és imádkoztak. Nem tudtak semmit
csinálni, csak fohászkodni. Fél óra eltelte után a Hold ismét helyet változtatott.
Most az erőmű fölé kúszott. A peremén megjelent egy aprócska vörösen izzó
pont. Majd ismét ordítások hasítottak a csendbe.
– Meghalunk! Úristen, mind meghalunk! Tanúi lettünk a Föld utolsó óráinak.
A sátán markában vagyunk.
Valaki gúnyosan felhorkantott, más káromkodott, és ismét temetői csend
köszöntött be. A vörös pontocska egyre nagyobb lett, és vele együtt a Hold is
duzzadni kezdett. Már senki nem akart kiabálni, ordítani, csak néztek maguk
elé, vagy a Holdat bámulták. Mindenki igyekezett megbékélni önmagával, a
sorsával, volt aki gondolatban elköszönt a hozzátartozóitól, volt, aki telefonált.
Mindenkiben tudatosult, hogy vég lesz mindennek. Tíz perc eltelte után az
egész Hold vérvörösen izzott, és olyan közel került, ha az ember kinyújtotta
volna a kezét, megfoghatta volna a Föld kísérőjét. Az égbolt éppúgy vörösben
játszott, mint maga a Hold. A vörös égbolton a csillagok felragyogtak és egyre
közelebb kerültek a Holdhoz.
Az emberek mire felocsúdtak a látványtól, és szólni tudtak volna egymáshoz,
az egész égbolt, csillagokkal és a vörösen izzó Holddal, zsugorodni kezdett,
újból éjszakai sötétségbe borítva mindent. Mire magukhoz tértek volna,
hatalmas robbanás rázta meg az eget. A vörösen izzó pont elterült az égbolton,
meteorzáport zúdítva a Földre. Az embereket az erős robbanás felemelte, nem
volt többé gravitáció. A robbanás tizedmásodpercig tartott, ami épp elég volt
ahhoz, hogy az embert eltűntesse a Föld felszínéről. A vörösen izzó Hold után
semmi sem maradt csak a vérvörösben játszó égbolt.

A háború árnyékában, ami 3 hete zajlik a szomszédunkban, megijeszt. Megijeszt még felnőtt fejjel is.  És abban is reménykedem, minél előbb vége lesz e borzalomnak és a szerencsétlen menekültek, hazatérhetnek otthonaikba. És újra béke lesz Ukrajnában és Európában.

Bízzunk abban is, hogy nem fog bekövetkezni egy újabb Csernobil.

1986 tavaszán három és fél éves voltam. Mi történt ’86 tavaszán, nem igazán emlékszem rá. Mint arra sem, hogy 7 évesen ’89 októberében bekövetkezett a rendszerváltás, és igazából arra sem, hogy abban a kis időben, amit kommunista világban éltem, mi történt. Csupán egy homályos emlék dereng arról, hogy mi történt az ominózus évben. Anyuval állunk a kertben, és mintha azt mondta volna, hogy most mindent jó alaposan meg kell mosnunk.

20 kilométerrel lakom Pakstól. Volt úgy, hogy munkába menet napi szinten elmentem az erőmű mellett, és a településem egy bizonyos pontjáról, tiszta idő esetén rálátni Paksra és az erőműre. Sosem fordult meg a fejemben az, még akkor sem, ha havi szintű szírénapróbák vannak, hogy minket 20 kilométeren belül, bármi is érhet az erőmű miatt. Bízom benne, míg élek, ilyen súlyos katasztrófa, sosem fog bekövetkezni,

De egy biztos. 1986. április 26. örök mementó marad az emberiség modernkori történelme számára. Mert az avatatlan kezekbe került fejlett technológia és emberi hiba, majdnem végzetes pusztítást okozott.  Ami a robbanás után következett felért egy rémálommal, mindazok számára, akik részt vettek a likvidálásban, és mindazoknak, akik az erőműben dolgoztak, vagy a közelében laktak. És mindazoknak is, akik az emberek elől elhallgatták a bekövetkezett katasztrófát. Radioaktív eső, még Írország felett is hullott. Legjobban érintett területek: Ukrajna, Belerusz és Oroszország voltak. Szennyezés legnagyobb százaléka ide jutott el.

Svédország volt az első ország, aki hírt adott a bekövetkezett katasztrófáról, két nappal a robbanás után, mert a Szovjet kormány el akarta titkolni a bekövetkezett katasztrófát.

Az erőmű 1983-ban készült el. Az erőmű 130 kilóméterre helyezkedik el az ukrajnai Kijevtől. Maga a város Csernobil, Ukrajna északi részén, a Kijevi terület Ivankivi járásában, a Pripjaty folyó partján, az ukrán-belarusz határ közelében fekszik. A város nevének jelentése: fekete üröm.

Azon a végzetes áprilisi napon, tesztelni akartak az erőműben. Nézzük percről- percre, hogyan következett be a katasztrófa, ami az ENSZ szerint: „A legnagyobb környezeti katasztrófa volt az emberiség történetében.” A robbanás következtében kikerült radioaktív anyagok a környezetbe jutva, nagyobbak voltak, mint Hirosimára vagy Nagaszakira dobott atombomba. Hatása, a mai napig érezhető. Pripjaty lakosságát csak két nap elteltével evakuálták. Addigra már sokan súlyos sugárdózist szenvedtek el. Az evakuálás után, az elhagyott területet állatok népesítették be. A katasztrófa helyszínéhez közeli erdőt „Vörös-erdőnek” hívják. A magas szintű sugárzás ugyanis elpusztította a fákat, így a halott fenyők élénkvörös színe hatalmas területeket borított be.

1986.04.25.

1:00.  Megkezdik a 4-es reaktor leállítását.

13.00. Kikapcsolják az egyik generátort.

00 Kikapcsolják a vészhűtőrendszert, hogy a kísérlet során ne lépjen működésbe.

23:15. Átállnak kézivezérlésre. A teljesítmény 30 megawattra esik, és ez a reaktor leállásával fenyeget. Így szabályzó rudakat húznak ki a reaktorból.

1986.04.26.

00:43. Újabb védelmi rendszereket bénítanak meg.

1:00 Stabilizáljak a helyzetet. Percekkel később újabb rudakat húznak ki a reaktorból.

1: 23. Jelzés érkezik, hogy reaktivitás miatt, a reaktort le kell állítani, nem teszik meg, és folytatják a kísérletet. Megkezdődik a teszt következő állomása . Kikapcsolják a vészleállító automatikát . Beindul egy öngerjesztő folyamat . A teljesítmény százszorosára emelkedik , ami robbanásszerű állapothoz vezet. Percekkel később bekövetkezik az első robbanás, a reaktor nagy mennyiségű gőz szétveri. A második robbanás szétrombolja az épületet, aminek következtében több száz tonnányi üzemanyag, grafit és reaktordarab kerül a levegőbe. Reaktorban lévő grafit kigyullad.

1:35 Turbinacsarnok tetején megkezdik az oltást.

2.00. Értesítik a vezérigazgatót.

2:30. Tájékoztatják a hadsereget.

3:30. Olyan egységet rendelnek ki a helyszínre, akik sugárzásmérő és reaktorbalesetre specializálódtak.

6:00. Tájékoztatják Nyikolaj Rizskov szovjet miniszterelnököt.

1986.04.27.

Megkezdik a sérült reaktor helyén égő grafittűz oltását.

1986.04.28.

Svédországban észlelik, hogy Szovjetunióban atomkatasztrófa történt. Felvilágosítást kér Moszkvától, de a szovjet kormány tagad.

1986.05.02.

Döntés születik arról, hogy az erőmű 30 km-es körzetében evakuálni kell a lakosságot.

1986.05.14.

Mihail Gorbacsov nyíltan beszél a balesetről. Június végére elkészül a védőfal, és megkezdik a szarkofág építése.

1987.07.27.

Elitélik azokat, akik a katasztrófáért felelősek.

Leállítják az utolsó működő reaktort.

5 évvel a katasztrófa bekövetkezte után Szovjetunió szétesett.

Mihail Gorbacsov a későbbiek folyamán úgy nyilatkozott: „Talán a csernobili nukleáris atomkatasztrófa volt a Szovjetunió összeomlásának valódi oka”