Hosszú évek óta, szürke, napsütéses volt a tél, a december. Főleg a Karácsony. Az emberek nem is igen emlékeztek arra, mikor volt utoljára fehér Karácsonyuk. Gyerekek is csak hallomásból ismerték az öregek elmondása alapján, milyen a hó, mennyi mindent lehet csinálni télvíz idején. És milyen gyönyörű Karácsonykor a fenyőfa mellől az ablakból kibámulva nézni a szakadó hóesést. Karcsika, ámulva-bámulva hallgatta ezekről a telekről az öregeket a kályha mellett üldögélve. Ó, mi nagy kívánsága teljesülne, ha egyszer ő maga is láthatna egyszer szakadó hóesést, hófödte tájakat. Gyúrhatna hógolyót, építhetne hóembert, és kipirult arccal csúszkálhatna a Duna befagyott jegén. Nagyon szegények voltak, még karácsonyfára sem igen futotta számukra. Ó, bár valaki segítene rajtuk, és egyszer az életében feldíszített fenyőfát is láthatna, alatt sok - sok ajándékkal. Az iskolában nem igazán beszéltek vele, barátja sem igazán volt. Bánatos szívvel, irigykedve hallgatta osztálytársait, mi minden lapult karácsonykor a fájuk alatt. Tudta, hogy az idei karácsony sem lesz másként. Hiába írt levelet a Télapónak, Jézuskának, sosem teljesítették a kívánságait. Ő nem kért nagy dolgokat, csak apróságokat. Sosem teljesültek.
Ám egy este, nagyapja a kályha mellett ült. Melléje telepedett. A nagyapja egy igen különleges mesét mesélt aznap este. Holle Anyóról, aki fenn lakik az égben. Ha megrázza a dunyháját, a világot hó lepi el. Karcsika gondolkodóba esett. Alig jött álom a szemére. Csak arra tudott gondolni, ő bizony, levelet fog írni Holle Anyó számára. Gondolatban megfogalmazta a mondandóját. Csupán egy bökkenő akadt. Még pedig az, hogyan tudná Holle Anyó számára a levelet elküldeni. Télapónak, Jézuskának könnyű volt. Postán adta a fel a levelet. De valakinek, aki az égben lakik, annak vajon hogyan kell? Mert biztos volt abban, hogy Holle Anyó létezik, ő tud segíteni neki. Miért szürkék a telek és a Karácsony? Annak biztosan oka van, ezért nem rázza meg odafent Holle Anyó a dunyháit, és méteres hó lepje el a világ minden táját. Az ok pedig maga az emberiség, minden gonoszságával együttvéve.
Iskolából hazaérve, lapot tépett ki a füzetéből és írni kezdte a levelet Holle Anyó számára.
Kedves Holle Anyó!
Karcsi vagyok! Azért írok neked, mert már a Télapóban és Jézuskában elvesztettem a hitem. Hiába írok nekik évről, évre, de a kívánságomat nem teljesítik. Nemrég hallottam rólad egy gyönyörű történetben, az idősektől, hogy régen, milyen gyönyörű volt a Karácsony, hó lepte el minden évben a tájat. Te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem, hogy az álmom valóra váljon. Mi nagyon szegények vagyunk, még karácsonyfám sem volt. Csak képről és hallomásból tudom elképzelni, milyen is az, ha feldíszített fa áll karácsonykor a szobában. Nem kérek mást, csupán ezt, hogy végre boldog karácsonyunk legyen nagyapámmal, aki egyedül nevel engem.
Gondosan összehajtotta a levelet, borítékba tette és ráírta Holle Anyó nevét. De még mindig bajban volt, hogyan juttassa el a levelét az Anyó számára. A borítékot a párnája alá rejtette. Az ötlet, hogy hogyan lehetne az égbe, az Anyó számára az égbe eljuttatni a levelet, másnap délután villant be számára. Nagyapja épp fát tett a kályhára. Beszaladt a szobájába és a párnája alól elővette a borítékot. A szívéhez szorította, majd kiosont a konyhába. Körbenézett. Odakintről hallotta, hogy nagyapja tesz-vesz. Gyorsan a kályhához sietett. Kinyitotta annak ajtaját, és a tűzbe dobta a féltve őrzött borítékot. Bámulta a kályha üvegét, hogyan válik a boríték a tűz martalékává és száll a füst a kéményen keresztül, fel a magasba. Még percekig nézte, majd lehajtott fejjel, mély sóhajtások közepette a szobájába ment és kisírt szemekkel elaludt.
A füst szállt, szállt, fel a magasba. Odabent a kunyhójában Holle Anyó a kandallója előtt ült a hintaszékében. Ő maga is bús volt, az emberek kapzsisága és mérhetetlen gonoszsága miatt. Valami kopogott. Holle Anyó felriadt az álmodozásából, és körbenézett kicsiny szobájában. Nem látta a hangforrást, de a kopogás csak nem akart szűnni. Odapillantott a kályha felé és meglátta az ugrándozó levelet. Felállt, és kivette a borítékot. Olvasni kezdte Karcsi levelét, mely mélyen meghatotta az Anyó szívét. Gondosan összehajtotta a levelet és szoknyájának a zsebébe rejtette. Odabiceget a mindent látó ablakához és kitekintett rajta. A varázsablakon keresztül jól látta Karcsikát, és az Anyó úgy döntött, segít rajta, teljesíti a fiú kívánságát. Hetek választották el a Földet és az emberiséget az Advent első vasárnapjától. De az Anyó úgy döntött, nem e időtájt fogja a dunyháját megrázni. Abban a hitben élt, ha végre hó fedi el a Földet, talán az emberek szívébe is jóság költözik, és eltűnik a Földről a gonoszság.
Ahogy teltek a napok és a hetek, Karcsika egyre sóvárogva nézett fel az égre, tekintetével a hófelhőket keresve. És ahogy a napok teltek, egyre szomorúbbá vált, és úgy érezte, hiába küldte el a levelet, Holle Anyó sem foglalkozik a kérésével.
Egy nappal Szenteste előtt, Karcsi szívét nagy fájdalom járta át. Idén is szürke lesz a szeretet ünnepe és a kérése sem fog teljesülni. Mielőtt aludni tért volna, még egyszer kinézett az udvarra. A sötétben is jól látta, hogy egyetlen hópehely sem hullik az égből. Szeméből hullani kezdett a könny. Így is aludt el.
Holle Anyó nem sokkal éjfél után kinyitotta az ablakát és felemelte az első dunyháját. Rázta és rázta. Így tett az összes többivel is. Lassan, apró szemek, majd kisebb pelyhek kezdtek el szállingózni a világ minden tája felé. Végül hatalmas pelyhekben hullott a hó. Esett reggel is, mikor Karcsi fáradtan, sírásra görbült szájjal felkelt. Nem nézett semerre, még nagyapjára sem, aki boldog mosollyal és szikrázó, örömmel, a szemével, reggelivel köszöntötte. Karcsika leült az asztalhoz és nekiállt szerény reggeliét elfogyasztani. Nagyapja többször az ablak felé nézett. De ő nem. Csak szipogott, és könnyeit törölgette két falat között. Nagyapja nem bírta tovább és megrázta a vállát. A fiú felnézett. Először nagyapjára, majd arra amerre az öregember mutatott. Esett a hó. Karcsi felugrott az ablakhoz rohant. Örömteli mosollyal az arcán, amit az ablakhoz nyomott, csillogó nagy szemekkel bámulta az ablakon keresztül a hulló hópelyheket. A nagyapja mosolyogva átölelte.
Míg ők az ablakon keresztül nézték a hulló pelyheket, a hátuk mögött valami készülőben volt. Holle Anyó egy csodálatos fenyőfát varázsolt a kis konyha közepére. A fenyőfa fel volt díszítve, alatt becsomagolt ajándékok. Mikor Karcsi és nagyapja kicsodálkozták magukat, megfordultak és szembe találták magukat a fával. Karcsi a szája elé tette a kezét és felzokogott. Mert e karácsony reggelen, nemcsak a hó hullott, fenyőfa állt feldíszítve előttük, hanem csodásabbnál csodásabb ételek gőzölögtek az asztalon.
-De hát ez… hogyan?- kérdezte sírva a nagyapa.
-Úgy, hogy levelet írtam Holle Anyónak és arra kértem, most az egyszer teljesítse a kívánságomat. Hót szerettem volna látni, legalább egyszer az életben, és egy feldíszített fenyőt.
Karcsi visszarohant az ablakhoz és kinézett rajta, úgy kiáltotta.
-Drága, Holle Anyó! Köszönöm szépen!
Holle Anyó odafent könnyekkel teli szemmel nézte Karcsit. Van még valaki a világban, aki még igaz szívű. Akinek kívánságát érdemes teljesíteni. Mert ők még hisznek a csodában karácsony éjjelén.
Drága Holle Anyó. Kérlek, teljesítsd az én kívánságomat is, mert nagy bánat gyötri a szívem és csak te segíthetsz rajtam, hogy újból boldog legyek.
